De talán nem is fontos, hiszen a lopás önmagában erkölcsi kategória, aminek súlya nem a kár mértékén múlik. A plágiumok ugyanis annak az értékegyensúly-zavar­nak, a morális kategóriák jelentősége csökkenésének egyértelmű jele, amelynek eredetét valahol az elmúlt ötven esztendőben kell keresni, következményeit pedig napjainkban – és félő, hogy a középtávú jövőben is.
Ma sokan – és megalapozott jogossággal – követelik azok közéletből való visszavonulását, akik esetében bebizonyosodik a csalás ténye. Csakhogy miközben zajlanak a vizsgálatok, egyre inkább felfeslik a felszín alatti valóság: a kilencvenes évek elejének frissen támadt szabadságillúziója, a főiskolák, egyetemek számának ugrásszerű megnövekedése hatalmas oktatói igényt formált. A sajátos felvevőpiaci kereslet pedig új iparágat szült: a gyorstalpalós doktori címszerzések szalagmunkáját. Egyetemi tanárok egész sora mondja ki zárt ajtók mögött, hogy a különböző sajátos érdekekből ma kirakatba kerülő csalók mögött százak reszkethetnek az esetleges lelepleződéstől.
Lehangoló perspektíva, mi tagadás. Fő­leg abban az összefüggésben, hogy a néhány valószínűsíthető lemondás csak a jéghegy csúcsára enged rápillantást. Kétségte­len, egy társadalom megtisztulási folyamata mindig áldozatokkal jár, néha vétlenekkel is. A plágiumok esetében viszont "csak" a közeli múltba kellene visszanéznünk, olyan történelmi tegnapba, amelyet megélt a jelenlegi társadalmi többség. A szekus ügynökök történetének súlya és jelentősége ma már a fiatalok tömegei számára érthetetlen és értelmezhetetlen. Az a hajó többnyire elment, és igazából csak a németek mertek felkérezkedni rá. A plágiumok ügyének alapos és felelős felboncolása viszont még lehetséges – és éppen ezért kötelező lenne. A lemondásoknak pedig csak akkor lenne tényleges hasznuk, ha egy folyamat kezdetét jelentenék.
Mert szükségünk van valami kapaszkodóra ebben az ingatag, értékeit vesztett világban. Ilyen lehetne a tiszta múlt, az egyedüli, ami lehetőséget kínál a tiszta jövő megteremtésére.