Kovács Géza ma az egyik legismertebb szobrászművész tájainkon, s korántsem csak magyar nyelvterületen, noha alig akad olyan város a Kárpát-medencében, ahol még nem állított volna ki, néhol többször is.
Első kiállítását 1988-ban akkori munkahelyén, a sepsiszentgyörgyi gépgyár üzemcsarnokában rendezhette meg. Most pedig a 107. (nem elírás, a százhetedik!) önálló kiállítására készül. (Emellett 17 országban 324 csoportos kiállításon is szerepelhetett, ebből 40 nemzetközi tárlat volt, 9 monumentális alkotása áll Magyarországon, Romániában és Szlovákiában, és számtalan díjat is nyert, amelyek közül a legfontosabbak: a granadai Fine Arts International Contest 2006 második díja, vagy a 2007-ben elnyert Pro Cultura Hungarica emlékplakett, a 2004-ben a Tîrgu Jiuban rendezett C. Brâncuşi Nemzeti Kisplasztika Szalon III. díja, vagy 2011-ben, a magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris díja...). Tekintettel arra, s erről még lesz szó, hogy főként vasból, jelesen eredeti szakmájához hűségesen, gépalkatrészekből dolgozik, műveit a különféle távolabbi helyszínekre elszállítani is körülményes lehet, a 107 kiállítás megszervezése is (23 év alatt!) figyelemre méltó teljesítmény, még akkor is, ha érdemei elismeréseként számtalan támogatásban, ösztöndíjban részesült.
Figyelve a figyelmesen előrehajoló, különben igen szűkszavú művész arcát, óhatatlanul is feltesszük a kérdést, egyáltalán hogyan volt lehetséges mindez? Vállat von, és inkább arról beszél, megszakításokkal, keresve a szavakat, hogyan is kezdődött. Már kolozsvári egyetemi évei alatt – gépészmérnöknek készült, de jobban érdekelte a szobrászat – bejárt egy barátja műtermébe, aki a szobrászati egyetemen tanult, aztán végzett, Szentgyörgyre került, és a gépgyárban megtalálta szobrászati elképzelései alapanyagát is, a fémhulladékot. S elkezdte készíteni igen érdekes, eredeti, figyelemre méltó plasztikai érzékről árulkodó kis és nagyobb fémszobrait. Gépalkatrész, hulladék volt elég, s egy idő után már tudatosan kereste a fémhulladékban, eldobott, használhatatlannak vélt alkatrészekben rejlő lehetőségeket, az önkifejezés különféle formáit, e formákat nagyapja sufnijában leste el, már akkor vonzották a vasak, ha meglátott a földön egy eldobott vasdarabot felvette, valami azt súgta, hogy még használható lesz valamire. Bizonyára már akkor megkezdődött a különféle formákról való képzelgés, édesapja molnár lévén Nyárádszentlászlón, a malomban is folytatódott, de hosszú évek teltek el, amíg rájött, mit is akar vele a képzelete, a benne mozgolódó önkifejezéseket kereső kíváncsiság. Aztán 1984-ben váratlanul elkészítette első fémszobrát, egy lányszerű figurát, s tudatosan keresve az előzményeket, eljutott Gonsales fémszobraihoz, majd igyekezett a különféle absztrakt formákban kifejezni a benne kavargó érzelmeket, gondolatokat. Kovács Géza saját ars poeticának is fölfogható önvallomása szerint a világot (s ezt úgy gondolja, szobrai is bizonyíthatják, ezért felesleges is hosszabban fecsegni róla, a beszéd amúgy sem a kenyere!) igen-igen összetettnek látja, szobrait – leegyszerűsítve az időnként persze bonyolultabb üzenetet – a jó és rossz harcának látja. Ezt az örök, soha véget nem érő küzdelmet szeretné ábrázolni, bevinni a mindennapi életbe, reagálva mindenre, ami kapcsolatba kerül vele, s a közelében, a környezetében zajlik. Általában könnyen, felszabadultan dolgozik, ha nekikezd, de hetekig érleli az elképzeléseit. Fémszobrai mindenesetre összetéveszthetetlenek, s a különféle, makacsul vissza-visszatérő formák is mutatják: benne vagyunk egy alkotói folyamatban, amely már a művész szorgalma és kísérletező kedve miatt is figyelmet érdemel.
Mert a művésznek – hogy beszéljünk a címben feltett kérdésről is végre – nincsenek titkai, vagy ha vannak, a folyamatos, megszakíthatatlan alkotási folyamatban rejlenek, amelynek mi, nézők csak a végeredményeit látjuk: a szobrokat.
