Nem volt könnyű a mű életünk, az egyszer biztos. De szép volt. Nem volt akkoriba sem ilyen jinternecc, se parabólás tángyérok a ház tetejin; azt se tudtuk, hogy mi az a piratizácijó, rosszizmus, vátrás disznyó; még Srasszburgról sem hallottunk, most pedig mindenki odafut, ha valami elintézhetetlen baja van itthon. Még videjó sem volt.
Nem es viselték úgy magikot az akkori fijatalok, mint most, hogy biztostűt s ojan vasbogyókot raknak a szájikba, orrikba, kődökikbe, s még ki tudja, hova, s úgy ágálnak. Akkor Csecseszku volt a főnök, szívták az emberek az egy lej tizenöt banis Nácionál, a kettőhuszonötös Marosesti vagy a háromtizenötös Kárpáci szivarat, meg kellett szárítani előbb a csempekályha tetejin mindeniket, olyan nyers volt bennik a dohány; itták a Vindemászát, a literes asztali bort, fújták az Tréculort, ezt az ő trikoloros himnuszukot, s úgy élték világikot. Mindenhol fizetett bésúgók járkáltak közöttünk, de münköt nem érdekelt. Folytak a nagy beszédek, amikor esszegyűjtötték az embereket valahova, a fodbalpályára vagy valamelyik nagyobbacska térre; ott annyian voltunk mindig, hogy megtöltöttük volna a mai Minilium parkot. Milyen rég es volt, úristen, amikor ’78-ban heliopterrel megérkezett a városi stadionba Csecseszku eltárs. Itt osztán, milyen a székely ember, megattak neki minden tiszteletet, ami egy ilyen államfejnek egyszer kijár: két hazafijas gárda, egy fiatalokból álló hazafijas csoport és egy fúvószenekar üdvözölte. Még a katonai tiszteletadás sem maradhatott ki. Két, olyan üdősebbecske személyt székely, illetve román népviseletbe öltöztettek, ők sót és kenyeret attak az eltársaknak. A fiatalabb, szintén székely népviseletbe őtöztetett pár pedig köményes pálinkával és kürtőskaláccsal kénálta meg a magos rangú vendégeket. Az italosból és a kalácsból tizenkét újabb népviseletes pár jóvoltából még a vendégfogadók es kaptak. Legalább valami jólesett nekünk es, akiket, mint a johokot, bétereltek, buszokon és vonatokon a környező falukból oda mind béhordtak. A pionírok meg a haza sólymai virágcsokrokkal kedveskettek a főtitkárnak meg a feleséginek, az akadémikusnénak. Olyan kicsike ember volt az a főtitkár, s úgy futott ott előttünk, mint a hájdermenkő. A többiek, a késérete pedig utána. Azok es futottak. Vótunk vagy háromezren ott a stadionba, mind egytől egyig a munka emberei, de vótak óvodások és iskolások, líceumisták es. Osztán következtek a nagy beszédek. Emberfeletti küzdelmekről, helytállásról, harcról, nemes feladatokról, kritikáról s önkritikáról, forradalomról, békéről, pártfeladatokról szónokoltak ott nekünk. Végighallgattuk, nem sokat értettünk a román berbetélésekből, de ennek es vége lett egyszer. Osztán ez a kűdöttség a Mónár Józsiás parkon meg a mai Dózsa György uccán átsétálva meglátogatta az ipari zónát: a szigetelőgyárat, a csavargyárat, a keményítőgyárat. Itt az igazgatók megmutogatták a magas rangúaknak az általuk vezetett gyárak makettyit, olyan kicsi játékkockákon keresztül azt, hogy miképp es néznek ki felénk ezek az ipari létesítmények. Mára mán egyik sincs meg ezek közül, egytől egyig felszámolták, csődbe juttatták a mai nagy urak, a piratizátorok. Mára mán nem es ipari, csak puszta zóna, ami maradt ebből az egész istenségből. Osztán átmentek a magos rangú vendégek a bornyúhizlaldába, biztos azétt, hogy olyanokot es lássanak, amilyenek ők magik vótak. De osztán jött csak a meglepetés: az illatszertár (ma élelmiszerbót, s valami Géseem van mellette) és a trafik között kürtőskalácsból és virágokból készített szimbólejumos kapu és sorompó fogadta a vendégeket. Itt adták át nekik a város ajándékait, egy nagy kócsot s egyebeket, mit tudom én, miket, majd múzeumlátogatás következett. Ezután osztán a bécsődittett sok munkás, vagyis a nép felvonult a főtéren, vótunk ott vagy tizenötezren. Nagy pannókkal vót feldíszítve végig a város, a hangfalakból szólt a hazafijas zene egész nap, még az elvtárs elmenetele után es mind ilyen indulókot jáccottak; az üzletek, házak, azok es mind fel voltak díszítve; kicsi zászlócskákkal kellett legyezzen, integessen a nép az elhaladó eltársaknak, s még az es meg vót szervezve, hogy ki miket kellett skandájon, vagyes kiabájon. Mert ezek az agitácijósok még azt es megmondták, hogy kinek miféléket kell ordibáljon. Ilyeneket, hogy trejászke pecsere, hogy éljen a párt; Csecseszku, pácse, Csecseszku és a béke, satöbbi, a többire má nem emlékszem. Teli volt Csecseszku és Elena képeivel az egész város, zászló zászlót ért a házak ódalán s az üzletek kirakataiba. Osztán visszavonultak az eltársak a stadionba, a felszállásnál vagy ezer közelebbi helyi eltárs búcsúztatta a mélyen tisztelt bukaresti vendégeket. Mü pedig ittuk a sört és ettük a miccset, osztán vissza mindenki, ki-ki a maga falujába, de ott még nem hagytuk abba, este még húzta nekünk Kádár Feri bácsi a talpalávalót, szegénynek mán a pora sincs meg, s úgy ünnepeltünk.
Osztán eltelt az az idő es, nagyot fordult a világ, jöttek a marosvásárhelyi programok, ott amikor esszementek a magyarok s a románok. A fordulat után pedig annyi becsületes ember lett hirtelen, mind ilyen ellenállók voltak egytől-egyig, csak éppen akkor még nem tudtuk, hogy azok. S mind csak azután lettek olyan nagy templomba járók. Egytől egyig vallásos ember lett mindenik. Volt legalább, amit leimádkozzanak. Vezekelhettek, mert bűnik elég volt, az es biztos.
A tévében, ha az onokám, Patrik békapcsolja, megnézem ezeket a majiakot, de nem teccenek nekem, tedd el, fiam, mondom es neki, ez mán nem az én világom. Jó volt, szép volt ezelőtt, fiatalok voltunk, az emberem es élt még akkor, jó erőben volt, bírta a munkát, s mindent, az evést, ivást, az ölelést es, ha kellett. Jó volt, szép volt, de eltelt. Kinek mondanám most mán. El se hiszik. S tán igaz sem volt.
