Majdnem egy teljes hétig a csomortáni származású kézdivásárhelyi Veres Géza volt az egyik kórtermi társam. Mondanom sem kell, kétharmados nyelvi-etnikai többségünkkel éltünk, illetve néha visszaéltünk, mert a különféle nyavalyáik történetét a magukat Marosvásárhelyen kúráltató moldvaiak napszámra hallgathatták az általuk általában "madárnyelvként" emlegetett szövegeléseinkből.
Veres Géza ízig-vérig felső-háromszéki. Magam is az volnék. Beszédtémáinkat sem kellett az emlékezés legmélyebb bugyraiból előkotornunk. Félig-meddig magam is kézdivásárhelyi volnék, diákéveimet is beleszámítva 18 évig voltam lakója, feleséget is ebből a kedves kisvárosból választottam – vagy ő választott volna? –, akiben a lokálpatriotizmus olyan intenzitással munkált, hogy akkor már sepsiszentgyörgyi lakosként nem volt hajlandó fiunkat a világra hozni, rossz úton, nem éppen a kényelmes rúgózásáról híres Skoda MB 1000-es járgányba kellett bepakolnom, és máig sem tudom, hogyha útközben szül, mit tehettem volna. Átharapom a köldökzsinórt, mint Grigorij, a Csendes Don főhőse – akkor ez a kétkötetes mű kötelező olvasmány volt –, szóval, asszonyi parancsra, Kökös felé kerülve, hazarázattam a Skodával az asszonyságot, miközben ötéves kislányunk a hátsó ülésen kuporogva egy szót se mert szólni.
Nos, az ilyen mélységű kötődések ellenére én nem a családomat, hanem, klinikai beszélgetéseink alapján, Veres Gézát tartom igazi felső-háromszékinek, aki számára Kézdicsomortán nem egy szám valamelyik kapulábon, hanem az élet maga. Lelkéből egy jókora darab.
Ismeretségünk első perceiben kiderült, hogy személyesen nem ismert ugyan, de a felső-háromszéki kulturális rendezvényeken, mikor tehette, jelen volt. Az intézményavatásokon, szoborállításokon.
Veres Géza kamionvezető, éveken át hosszú távon vitte a nyerges vontatókat Európa autópályáin, jelenleg egy moldvai útépítő cégnél a 24 tonnára hitelesített, de negyventonnányi rakományt is az útalapba billentő nehézgépjárművet nógatja, ha beleragad a többemeletnyi mélységű kubikgödörbe, ahonnan a sódert a leendő autópályára hordják. Géza az a felső-háromszéki-fajta, amelynek tagjai akár falun maradtak, és onnan ingáznak az egykori járási székhelyre, akár beköltöztek a mezővároskába, akkor is a tágabb táj iránt elkötelezettek. Felső-háromszékiek. A városok és a vonzáskörükbe tartozó települések közti migráció, különösen az úgynevezett modern korban általános jelenség. De ez köszönő viszonyban sincs a felső-háromszéki jelenséggel, ahol mindenki mindenkit ismer, rokona vagy barátja az utastársának, falun őrzi a lakását-telkét, kertes házát, és nem kulturális zarándoklatra furikázik haza, hanem valójában, ha Kézdivásárhelyre beköltözött, akkor is falusi. Csodák csodája, hogy a magyarság kompakt egységét annyiféle rafinériával megbontani kívánó hatalom itt, a kivételektől eltekintve, ilyenféle törekvése a visszájára sült el, hisz ha a gorzafalvi Oszolos – volt Aszalós – család át is telepedett például Moldvából Kézdire, a szülők, utolsó mohikánokként otthon gyártják a hagyományos cserépedényeket, amelyeket lányuk, az utóbbi időben unokájuk Kézdin és Sepsiszentgyörgyön forgalmaz.
Veres Géza kőolajipari szaklíceumot végzett Kézdivásárhelyen. Bemelegítő társalgásunk fő témája volt ez. Fiunk geológus kutatómérnök, doktori disszertációjának témája is a Keleti-Kárpátok, ennek homokkőköpenye, az úgynevezett Tarkői Takaró. Csodálkozva fedezem föl, hogy Géza a térség geológiai szerkezetét, földtani felépítését nem szakiskolai szinten ismeri, pedig alig dolgozott a szakmában. Gelencéről és környékéről olyan kiselőadásokat tart, amelyekre a tudományos ismeretterjesztés is felfigyelhetne. Felső-háromszéki közösségi kötődéseinek eddig csak a felszínén kaparásztam. És most kénytelen vagyok ezt a felső-háromszékiséget európai méretűre tágítani, mint a rétestésztát. Rádöbbenek, hogy a látszólag szorgalmas hangyákként Európát bemászkáló hosszú távú kamionvezetőket egyéb is egymáshoz kapcsolja. Géza meséli – éppen készül haza –, hogy "stoppal" utazik. Állandón van nála egy olyan, a hosszú távú fuvarosok számára kötelező elektronikus korong, egy tárcsa, amelyen a gépkocsi mozgását nyomon követik, a pihenőidő kihasználását is rögzítik, a tárcsával kiáll az út szélére, és az első kamionos megáll és felveszi. Ő is ezt tette. Volt eset rá, hogy Spanyolországig is elvitte, emberi szolidaritási alapon az ismeretlen kamionost. A kamionos sofőrök szolidaritásának más jelenségeit is sorolja.
Ajándékoztam neki egy példányt az Ojtoz völgye a hadak útján című könyvemből. Ezzel is nyitott ajtót döngetek. Igen, mert elmondja, hogy egyszer útban Moldva felé jön szembe egy magyar rendszámmal bejegyzett kamionos. Éppen a Csernika patakánál találkoznak. Géza előveszi a varázskorongot, és a szembejövő kocsit, mint egy vasúti állomásfőnök, megállítja. Az azt hiszi, valami segítségre van szüksége. Megáll. Nem, ő akar segíteni. És kérdezi is, honnan, hová és miért? S azt is, hogy tudja-e, hol jár? A nagyvilágban jártas sofőr csak nagyjából tudja, és térkép alapján, hogy éppen hol leledzik. Géza elmagyarázza, hogy a Csernika pataka volt valaha az országhatár, itt volt a vám, a vesztegzár. Nézzék meg a mauzóleumot is! Megnézik. S a szülőföldjétől gyakran távol lévő magyar férfi majdnem-majdnem szakrális kötődésű gesztusokkal erősíti meg az ismeretséget. Derékig vetkőzik, megmártózik a Csernika vizében. Géza azt is elmagyarázza, hogy a Kászon völgyében jó út vezet a Csíki-medencébe. Forgalom is alig van rajta. Ezt az utat használja. És a Nyergestetőn álljon meg egy szusszanásra, és nézze meg az ott spontán kialakított temetőhelyet, ahol Tuzson János katonái termopüléi hősökként áldozták életüket. Nos, én azt hittem, hogy ezekkel a tárcsás történetekkel Veres Géza kamionos esetében elcsíptem a szülőföldhöz kötődés legerősebb, az idegpályák mélyén lévő kötegét.
Éppen indult haza. Ilyenkor az ember nem marasztalhatja, hisz akkor nem a gyógyulását kívánná. És mégis sajnálom, hogy elmegy. A kamionos középkorú férfi is zavarban van. Aztán arca felderül, és átnyújt egy apró könyvecskét. – Harminc éve vagyok rendszeres véradó – mondja. Magának vérre lesz még szüksége. Itt ez a könyvecske, pecséttel, aláírással, mindennel, ami kell. Erre a könyvecskére mindenhol vért adnak.
Kimondatlan is megköttetett köztünk a vérszerződés. Egy fokos könyvért vérrel fizettek.
Ez eddig a legértékesebb taksa, amit valaha is betűvetésért kaptam.
