Andrei Şerban Ibsen-drámája arról is szól, hogy miért nem találják önmagukat a jobb sorsra érdemes, az igazi életlehetőséget kutató-kereső szereplők. Teszi mindezt magától értetődő természetességgel, szinte napjainkig tágítva az Ibsen-dráma világát.
Az elhúzódó, külföldi nászútról hazatérő házaspár egyébként is hitelre vásárolt, elegáns villában kerülgetve egymást s gyakori vendégeiket, a pénztelenséggel szembesül. Az eladósodottságukkal. A pénzvilág hatalmát példázó reklám nem véletlenül látható a nagypolgári otthon csillogó-villogó zöld parkettjén is tükröződve, rá-rávetülve a táncikáló szereplők árnyékára, mint ahogy nem véletlen a húszas-harmincas évek Amerikáját idéző zene sem, a rengeteg Frank Sinatra, Nat King Cole, Marilyn Monroe, Billy Holliday zeneszám sem. Amelyek meghatározzák az előadás felpörgetett ritmusát éppen úgy, mint a szereplők különben pompásan megtervezett, halálpontos koreográfiáját. Egyébként az amerikai zene sem véletlen, a tizenkilencedik századvégi, a "minden egész eltörött" hangulatában egymást bolondító szereplők talán abba a világba vágyódnak, amelyet a zeneszámok közvetítenek, noha azt a világot sem ismerik jól, amelyben élniük adatik.
Mindezt szinte önkínzó, mániákus nyugtalansággal közvetíti a címszereplő, Kézdy Imola az egész előadást meghatározó, önfeledten is rigorózus háziasszonya. Nagy életre vágyik, de ennek mibenlétét nem is sejti igazán, s egyébként már az emlegetett pénztelenség miatt is kényszerűen vissza kell vonulnia a nagy élettől, így is ő a társaság központja, indokolatlan dühkitörései és letargikus pillanatai egyaránt jelzik, hogy a kívülről akár boldognak látszó életében – férjével, a szobatudóssal, akit Bogdán Zsolt enyhén karikírozva kelt életre, mozgásáról külön elemzést lehetne írni – valami nincs rendben. Visszatérve elég balszerencsés hasonlatunkhoz, a hamu alatt bíborló parázshoz, sejthető, hogy hamarosan robbanni fog, s mielőtt végleg tönkretenné környezetét, olyan csapdahelyzetbe kerül, amelyből egyszerűen nem talál kiutat. Amelyből nincs kiút, hisz a dolgok balszerencsés összjátéka folytán ő, a függetlenségre oly rátarti, szabad szellem, egy másik ember, a Hatházi András által briliánsan alakított bíró hatalmába kerül. Marad tehát a pisztoly, hiszen a Bíró József hangján az előadásban kétszer is megszólaló arckép, atyja, a nagy tiszteletű Gabler tábornok szerint neki csak a büszkeség és a pisztoly lehet az osztályrésze, nem süllyedhet a plebsz színvonalára. Igen, atyja és a szülői ház szelleme alakítja ki benne magtalan hiúságát, s gyakori, kontrollálhatatlan dühkitörései is jelzik, nem találja önmagát, s tragédiája elkerülhetetlen. Ezzel ellentétben – s Andrei Şerban előadása rosszkedvű mélabúval húzza alá a tényt – a nála kisszerűbb szereplők megtalálják egymást a munkában vagy az emberekkel való gátlástalan játszadozásban, mint a férj vagy a magának a házibarát szerepét is kinéző bíró, vagy a végre eltemetett, egy életet betegágyban töltő nővére után egy újabb betegre vágyó szertelen nagynéni, de a dráma másik jobb sorsra érdemes szereplője, a szerepét tudatosan amerikaira formáló író – elbukik. Szűcs Ervin határozott, a sorsát tudatosan alakító ember, van egy gyengéje, narkomán, s amikor inni kezd megint, Hedda Gabler játszik vele is, mint a többiekkel, s kezébe adva az első pohár pezsgőt, egy éjszaka alatt tönkreteszi azt, amit aszketikusan józan évei során felépített.
A szereplők fáradhatatlanul keresik egymást és a másikat, az állandóság csak Berte, a mindenes alakjában érhető tetten, az állandóan leskelődő, minden lében kanál, de mégis mindenen, az általános önelvesztéseken is kívül maradó Csutak Réka alakítása is rendkívülinek mondható. Mi irányítjuk az életünket, kérdezte több mint egy évszázada drámáiban Ibsen, vagy a bennünk szunnyadó rejtélyes erők?
Andrei Şerban – nyilván az eddigi felszínes ismertetésből is kiderül – az utóbbira szavaz, alkalmat teremtve színészeinek az önfeledt, sodró játékra, hiszen nemcsak az általuk megteremtett sorsokról szól a trivialitásokban is tobzódó, mégis nyomasztó előadás, hanem a mindenkori színész váltakozó, alakuló sorsának metaforája is.