A színház örök, a második Reflex biennálén domináló, Shakespeare által megfogalmazott ars poeticát közelíti, miszerint a színház mindig, minden időben tükröt tart a természetnek és főszereplőjének, az embernek.
Mészöly Miklós találó megfogalmazását idelopva: bármilyen arcát mutatja is, a Brook által üres térnek nevezett színpadi térben olyan előadásokat kell létrehozni, amelyek az ember mai problémáira keresik a választ, a világot (is) jelentő deszkákon meg kell jelenni, az üres teret be kell népesíteni, olyan előadásokkal lehetőleg, amelyek a mai változó világhelyzetre reflektálnak. Ha ez megtörténik – és a Reflex fesztivál előadásain többnyire megtörtént –, akkor a hogyanra koncentrálhatunk, arra, hogy milyen elképzelésekkel, milyen színházi eszközökkel, milyen formanyelvet használva valósul meg mindez: hagyományosan vagy kísérleti módon a kairói müezzinek sorsára reflektáló dokumentumdarabban, vagy a színházat a pantomimmel ötvöző szicíliai Emma Dante sorsjátékaiban.
Kelet-Európa demokráciái
Az a kérdés tehát, hogy politizáljon-e a színház, a maga kifinomult vagy éppen brutális eszközeivel reagáljon-e a demokrácia válsághelyzeteire, nem kérdés. S bizonyára az sem véletlen, hogy a második Reflexen a volt, Isten kifogyhatatlan kegyelméből huszonkét éve kártyavárként széteső "béketábor" egykori tagállamainak színházai vitték a főszerepet. Persze, a szocialista diktatúrákban a lengyel, a litván, a román és a magyar és a keletnémet színházak helyzete különbözött. S ezek a különbözőségek máig érzékelhetőek. Ezekben a frissen kialakuló demokráciákban sok az olyan visszás jelenség, ami elé nem véletlenül tart tükröt a színház. Az előadásoknak tehát tétjük van, mert a valóságról beszélnek, árnyoldalaira figyelmezve, legalább olyan tétjük, mint a teljesen soha el nem múló tegnapi diktatúrákban.
Bukásra ítélt szabadságharc
Lengyelországban, a világhírű lengyel filmművészethez hasonlóan, a színház is szabadabban kísérletezhetett, a huszadik század második felének megkerülhetetlen színházi laboratóriuma, Grotowski színházi műhelye is itt működött, s a mester kísérletezései nem múltak el nyomtalanul. Felszabadító hatásuk érzékelhető a fesztivál egyik legkülönösebb előadásán, a varsói, Krystian Lupa rendezte Marilynen is, aki a personát, a személyiséget keresi egymást leporellószerűen folytató előadásaiban, egy olyan világhelyzetben, amikor a személyiséget elnyeléssel fenyegeti a showbiznisz, a sztárt már-már istenként imádják, ezáltal ellehetetlenítve magánéletét, de az önmagával való párbeszédre is kényszerítik, a helyzetével való kegyetlen szembenézésre. Mindez a Marilynben a Lupa elképzeléseihez mérten csaknem tökéletesen valósul meg egy lassan kezdődő, majd fel-felpörgő előadásban, katartikus hatást eredményezve.
A porosz-NDK bestiárium
Más volt a színház helyzete a tegnapi keletnémet, tegnapelőtt porosz területen is, egyfelől Brecht világhírű színházát, ha iszonyú harcok, megalázó kompromisszumok, állandó viták árán is, de hagyták dolgozni, másfelől a többieket meglehetősen lekezelték. Ha még érti valaki: meg volt húzva a vonal. A bunda című fergeteges bohózatban Gerhard Hauptmann mára már teljesen érdektelennek tűnő naturalista játékát kifordítva s blaszfemikusan átértelmezve az ember mai, tegnapi, tegnapelőtti helyzetére reflektál Herbert Fritsch, aki a schwerini színházban egy szatírát hozott létre – precízen kidolgozva a részleteket. A színészeknek páratlan játéklehetőségeket kínáló mozgás például sokat elárul a német hatalmi viszonyokról, amelyek ezen az egykori porosz, majd keletnémet területen meglehetős brutalitással határozták meg az egyes ember, az individuum mindenkori helyzetét. A komédiának az emberi kiszolgáltatottság a tétje, s azokról a praktikákról szól, amelyekkel egy megvádolt és kiszolgáltatott kisközösség megpróbál védekezni.
Határsértések
Hogy milyen volt a színház helyzete a Szovjetunióban, ahová tegnap a meghódított Litvánia is tartozott, az külön történet. Tény, hogy a kézi vezérlés, az állami irányítás, a cenzúra, az állandó vegzálások, szerzők, rendezők, színészek ellehetetlenítése ellenére is tovább működött Sztanyiszlavszkij színháza (állandóan műsoron tartva az üldözött és megalázott házi szerzője, Bulgakov Turbin családját), és kialakult ellenpólusa, Mejerhold kísérletező teátruma is. A mestert agyonverhette a titkosszolgálat, de elképzelései, törekvései ma is élnek és hatnak, Moszkvában (ahol a kísérleti színház egyik, Mejerhold nevét viselő laboratóriuma is működik!) éppen úgy, mint Péterváron, s felszabadító hatása jól érzékelhető az identitását kereső vilniusi színház előadásaiban is. Oskaras Koršunovas színháza "feljövőben". Két, a Reflexen látott előadása, a nagyszabású és fenséges, katartikus hatású Hamlet és a néző, a színész, a szöveg és a közönség közötti határokat döntögető Gorkij-adaptáció, az Éjjeli menedékhely is bizonyítja ezt. Az utóbbiban főként a Hamlet szereplői jelennek meg, és Shakespeare szövegeire is sokszor reflektálnak, gátlástalanul és önfeledten dialógust kezdeményezve a közönséggel is, jelezve, hol tart ma az egyik legmerészebben kísérletező európai színház.
Tükör a tükörben
Arra, hogy milyen volt a gulyáskommuniz­musban a magyarországi magyar színház, nehéz válaszolni. (Ezt a precíz topográfiai megjelölést muszáj megtennünk, mert a romániai magyar színház már akkor is csúcsait tekintve, Harag György vagy Tompa Gábor nagy előadásaira emlékezve más volt, és más ma is! Különös szimbiózisban a második fénykorát élő román színjátszással.) Voltak nagy színészek, Latinovits Zoltántól Gábor Miklósig és Bessenyei Ferencig, emlékezetes előadások is, de bizonyos, itt igazán nem részletezhető okok miatt (a hatalmi játszmák éppen úgy benne voltak, mint bizonyos meghatározó szerepet vivő rendezők elavult színházfelfogása) igazi világhírnévre mégis – nagyjából ugyanezekkel a színészekkel – a magyar film, Jancsó, Makk, Szabó István, Bódy Gábor, Kósa, Sára (s a sort hosszan lehetne folytatni) tett szert. A fesztiválon a mai magyar színházat három díjnyertes produkció fémjelezte. Közülük igazán az orosz Viktor Rizsakov debreceni előadása keltette fel a figyelmet, hiszen olyan hangvétellel kísérletezik, és olyan színházi effektusokat alkalmaz, amelyek revelációszámba mennek. Rizsakov színészvezetése is figyelemre méltó, a jelenetek egymásból nőnek ki, a színészek mozgása precíz és megtervezett, de emellett a mai orosz (és a magyar) valóság árnyoldalai is felvillannak a sodró és szatirikus történetben. Rizsakov nemcsak az embernek és a természetnek, de a színháznak is tükröt tart.
Az összehasonlítás gyönyöre
Milyenek az említett produkciókhoz ké­pest városunk színházainak előadásai? Ki­jelenthetjük, miként az első Reflex biennále alkalmával, most sincs okunk szerénykedésre. A velencei kalmár egy nagy előadás, a román társulat Előbb megszületsz című darabja felkavaróan érdekes látlelet a nagyvárosok magányosairól. Rendkívül érdekes az M Stúdió Othellója, s távlatokat sejtet az Osonó kísérleti színháza. Érdemes megnézni, milyen volt a sors kifogyhatatlan iróniája miatt a kabaré szerepét is felvállaló színház helyzete Ceauşescu Romániájában. Különösen a későbbi diktátor hatalomra kerülése után volt néhány olyan év, amikor a Bulandra Színház az ott dolgozó fantasztikus tehetségű rendezőinek (Ciulei, Pintilie, Esrig, Penciulescu, Andrei Şerban) köszönhetően izgalmas, a korszak visszásságaira szarkasztikusan reflektáló spektákulumokat produkált. S ha ezeknek a nagy rendezőknek kezükbe is adták az útlevelet, s elüldözték őket az országból, a szellemet már nem lehetett visszaparancsolni a palackba, helyükre mások álltak, s a legjobb román színházak előadásai a hatalommal perben és haragban tovább folytatták. A hagyomány nem szakadt meg, a változás után sem, noha a nagy rendezők közül ketten is hazatértek. Pintilie inkább a film felé fordult, csak Andrei Şerban rendezett tovább, s hogy ő hova jutott, látható a fesztivál egyik legjobb, általa a kolozsvári magyar színházban rendezett előadásán. A kolozsvári Ibsen-adaptáció, a Hedda Gabler egy minuciózusan kidolgozott, katartikus erejű előadás.
Van tehát, mire emlékezniük a Reflex fesztivál nézőinek, viszontlátásra 2014-ben, a harmadikon!