Talán nem volt véletlen, hogy sportolás közben ismerkedtek meg, hiszen mindketten sokat adtak az egészséges életmódra, sportos külsőre.

Egy dolog hiányzott még az életükből: a gyerek. Ezen a téren valahogy nem a megszokott forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. Bár a pár orvosilag egészséges volt, a gyerekáldás hosszú ideig elkerülte őket.

Utólag visszagondolva rájött, hogy azért szeretett volna ő is gyereket, mert barátaiknak, ismerőseiknek kisgyerekeik voltak, és megkedvelte őket. Életmódján nem igazán akart változtatni, csak teljesebbé tenni az életüket.

Ez a tényező akkor vált igazán fontossá, amikor óhaja nem teljesült, és szinte megszállottként akarta a gyereket. Aztán ez az akadály is elhárult útjából, boldog elégedettséggel várta a babát. Orvoshoz is csak azért ment, hogy büszkeségét megossza vele, és nem vette komolyan az orvos fejcsóválását, miszerint a kicsivel van valami probléma.

Mikor világra jött a baba, észrevették ugyan, hogy a szeme, az arca kissé különösebb, de csak később derült ki, hogy a kicsi szellemileg kissé visszamaradott.

Egy világ omlott ekkor össze az édesanyában. Alig tudott a gyerekre nézni, mindig azzal vádolta magát, hogy valami hibát követett el. Hiába vigasztalta a férje, érveltek a szülei, barátai, úgy érezte, kicsúszott a lába alól a talaj. Nem akart az emberek közé menni, lassan kezdte felszámolni régi kapcsolatait, és a fal, amit maga és a világ közé emelt, egyre magasabb lett.

A gyerek meg, ha lassabban is, mint társai, nőtt és fejlődött. A nagymama vette át az anyai feladatokat, Ingrid a munkájába temetkezett, és emésztette magát.

Egyik nap rosszkedvűen, fáradtan ért haza, úgy érezte, hogy már a munkája sem jelent elégtételt. Elgondolkodva akasztotta kabátját a fogasra, amikor érezte, hogy átölelik a térdét. A kislánya nézett rá mosolyogva, és mondta a maga bugyuta módján: ,,mama".

Erre a bűvös szóra leomlott egyszerre a fal, ami körülvette, sírva-nevetve ölelte magához gyermekét, és először merte szeretni őt.