Ábris és Gábris egész tavasszal együtt csatangoltak. Nyáron cseréptetős házat építettek, s attól kezdve együtt éltek. Gyümölcsöt gyűjtöttek, mézeslépet eszegettek. Mindenfélét hazahordtak, és aztán soha semmit nem találtak.
Egyik sétájukon egy csodaalmát leltek.
– Ezt megsütjük ebédre! – határoztak egyszerre.
Hazavitték az almát, elfelezték, s a tűzhely tetejére tették.
Sült, sistergett a csodaalma, és közben, észrevétlen, egy csodamag a földre pottyant.
Alighogy földet ért a mag, odakint megeredt az eső. A víz a cseréptetőn át a szobába csorgott.
Ábris és Gábris máris pattant, hogy megigazítsák a cserepet a tetőn.
– Hozd az ernyőt! – mondta Ábris.
– ...Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is.
Fölforgatták a ládafiát, aztán a szekrény alját, aztán a kuckó kincseit, de az ernyőt nem találták.
A víz tovább csorgott a szobába, egyenest a csodamagra.
– Az almáriumfiók! Oda tettük az ernyőt! – kapott észbe Gábris.
Próbálták az almáriumfiókot, de nem nyílt. Kulcsra zárták utoljára.
– Hozd a kulcsot! – mondta Ábris.
– ...Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is...
Kiforgatták a kabátzsebeket, aztán a zöldségeskosarat, aztán a szerszámosládát, de a kulcsot nem találták.
A víz tovább csorgott, a csodamag duzzadni kezdett.
– A tarisznya! Abba tettük a kulcsot! – csapott a homlokára Gábris.
– Hol a tarisznya?
– Amott lóg, a mennyezeti gerendán! A partvissal elérjük!
– Hozd a partvist! – mondta Ábris.
– ...Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is...
Átrámolták a konyha homályos szögletét, aztán a kamrát, aztán az ágy alját, de a partvist nem találták.
A víz tovább csorgott, a csodamag gyökeret eresztett, és egy sudár, zöld hajtást hozott.
– A nagyszekrény! – kurjantott Gábris. – Amögé tettük a partvist!
Nekiveselkedtek. Tolták-vonták a szekrényt, de az nem mozdult.
– Állj! Mi ez a szag?! – egyenesedett fel hirtelen Ábris.
– Jaj! Megégett az almánk! Jaj! Oda az ebédünk! – siránkozott Gábris.
Mérgükben akkorát taszítottak a szekrényen, hogy az megmozdult, és mögüle kizuhant...
– ...A partvis!! – kapta el a partvis nyelét Gábris.
A partvissal leügyeskedték a mennyezeti gerendáról a tarisznyát. A tarisznyából kivették a kulcsot. A kulccsal kinyitották az almáriumfiókot. Az almáriumfiókból elővették az esernyőt.
A víz eközben tovább csorgott, a csodamag hajtása fácskává erősödött.
Ábris és Gábris elindult az esernyővel az udvarra.
– Hozd a létrát! – mondta odakint Ábris.
– ...Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is...
Feldúlták a tornácot, aztán a pincét, aztán a fészert, de a létrát nem találták.
– A hátsó udvar! Oda vittük a létrát! – emlékezett hirtelen Gábris.
Rohantak a hátsó udvarba, és valóban: ott feküdt a létra. Csakhogy egy mérges kutya vicsorgott mellette!
Ábrisnak akkor olyat kordult a gyomra éhségében és izgalmában, mintha a nagyágyú dördült volna meg. A kutya rémülten elrohant a vakvilágba.
Ábris és Gábris sóhajtott egyet, aztán fogták a létrát, nekitámasztották a ház falának, felmásztak a tetőre, és végre megigazították a félrecsúszott cserepet.
Elégedetten tértek vissza a házba: többé nem esik be az eső!
Odabenn ezalatt kilombosodott a csodafa. A levelek közt két hófehér virág virított.
Ábris és Gábris ámultan nézte a csodát, ám a fa lombja hirtelen hervadni kezdett.
– Vizet! – kiáltotta Gábris, és rohantak ki az ajtón az udvarra, fel a létrán a tetőre. Fenn a tetőn visszatolták az imént megigazított cserepet.
A házba az eső újból beesett, minden a feje tetején állt, de a fa pompázott.
– Most boldog vagy? – kérdezte Gábris.
– Most éhes vagyok! – válaszolta Ábris.
Erre elállt az eső. A tetőn benevetett a nap. A két fehér virág lehullott, s a helyükön két szép csodaalma termett.
Az almák láttán Ábris gyomra olyat kordult, mintha a hegy csúszott volna odébb. A csodaalmák megremegtek, s az egyik Ábris kezébe pottyant, a másik Gábriséba.
Ábris és Gábris azóta is együtt gyűjtögetnek, keresgélnek, cipekednek, eszegetnek. Ha szeretnétek csodaalmát enni, és nem féltek a rendetlenségtől, látogassátok meg őket!