Merre tekeredjünk, hová facsarodjunk? Csak úgy, céltalanul nem telhet el ez a nap, ha mégoly szép is! S akkor megvillant előttem gyermekkorom emlékeinek egyike: látogatás Elek apó Mari-kúriájában... S kedvem kerekedett egy kis időutazásra: felnőttként visszamenni oda... Kisbaconba... a számomra addig mesés és szent helyre: a Benedek Elek-emlékházba.

Meg is érkeztünk Kisbaconba, s némi keresgélés után rátaláltunk a nagy mesélő egykori birodalmára. Legalábbis azt hittem, míg megelevenedett emlékeimet a családomnak elmesélve besétáltunk a gyönyörű őszi színekben pompázó óriási szálfák alatt az emlékházig.

A bejárati ajtó vendégszeretetet árasztóan tárva-nyitva, mi pedig beléptünk a bennem szentélyként élő emlékszobába... s ott, bent hirtelen visszadöbbentett... no nem a múltnak nosztalgikus illata — mely régi könyvek és antik bútorok jellegzetessége —, hanem valami kellemetlen, áporodott szag, ami nem volt benne az emléktáramban... Amúgy síri csend honolt a házban, Elek apó íróasztala pedig megnyugvásomra ott állt, ahol két évtizeddel ennek előtte rögzítette a memóriám. Magam köré nem is figyeltem, a múlton nosztalgiáztam... s egyszer csak néhány másodperces álmomból egy — házipapucsban és köntösben előcsoszogó — furcsa férfi hangja vert fel. Jeges zuhanyként ért az ébredés, mert az illető nem átallott elkérni tőlünk — két felnőttől, valamint egy egyéves és egy négyéves kisgyermektől — százhatvanezer régi lejt belépti díj fejében, elegánsan megfeledkezve persze a jegyek átadásáról. Minekutána pedig imigyen megcsapolta pénztárcánkat s Elek apó szülőhelyéhez fűződő addigi kellemes érzéseimet, lelkesedő szeretetemet, három perc alatt végigdarált két szobán át néhány mondatot, majd serényen elköszönt, kivezetve minket az ajtón.

A néhány perces emlékház-látogatás után ismét kint voltunk az utcán. Azt a felháborodást és csalódottságot, ami úrrá lett rajtunk e balul elsült kiruccanásunk után, nem érdemes már szavakba önteni...

Kint pedig továbbra is ragyogott, szikrázott a mesés napsütésben minden, s mi elindultunk felfedezni Kisbacont.

Mentünk, mendegéltünk nagy fejlógatások közepette, s egyszer csak megakadt a tekintetünk egy kis táblácskán: Vízimalom. Gondoltuk, mi bizony ezt megnézzük, lévén, hogy ilyent még nem láttunk élőben.

Meg is találtuk a malmot ott, ahol még a madár se járt. Ajtó, ablak, kapu becsukva... mi pedig tanácstalanul ácsorogtunk. Már-már indultunk volna vissza az autóhoz, amikor halkan kinyílt a malomajtó. Mint a mesében: egy jóságos tekintetű, kedves hangú öreg néni dugta ki a fejét, s hívott, kerüljünk beljebb... csak bátran! Bátran! Szorongva mentünk be a vízimalomba, s közben lázasan tiktakolt az agyunk, hogy mi lesz, ha itt is olyan a fogadjisten, mint odaát... S hát nem lett olyan!

Gyorsan elfelejtettük a kifosztottságérzetünket, mert olyan élményhalmazzal gazdagodtunk ezúttal, ami csak keveseknek adatik meg ma már. A jóságos öreg nénitől kaptunk vendégszeretete jeléül hosszasan ránk fordított időt, a kedvünkért működésbe lendített vízimalom-dübörgést, osztovátacsattogást, leánykakattogást, múltidézést, példát emberségből és nagyon sok kedvességet.

Kisbaconból távolodóban a lenyugvó nap még mindig bájosan melegítette az őszi színkavalkáddal körbefont világot, s mi azzal a jóleső gondolattal hagytuk magunk mögött a falut, hogy ide még visszatérünk. No nem az emlékházba, de annak közelébe, a vízimalomba.