"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, valamint másfelől Aknavásár tömbrománsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalommal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli magyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
