A mindennapi életet azonban átszőtte a babona. Sokáig tartották magukat az olyan tévhitek, mint például hogy a csillagok járása befolyásolja az ember egészségét.
A kuruzslás még a XIX. században sem tűnt el. 1830-ban Sepsiszentgyörgyön ezért büntettek egy 75 éves javasasszonyt. Egy nemesi rendhez tartozó férfi azért kapott büntetést, mert gyógyfüvekkel és különböző szerekkel gyógyította a szifiliszt. 1861-ben Marosvásárhelyen obsitos katonát ítéltek két hónapi börtönre kuruzslásért.
Természetes, hogy a korábbi századokban a kuruzslás és az empirikus gyógyítás még elerjedtebb volt. A legkorábbi – 1488-ból ránk maradt –, orvosi gyógyításra vonatkozó magyar nyelvemlékünk szerint a szemölcs ráolvasással is gyógyítható. Schultheisz Emil 1490-ben Nürnbergben megjelent liturgikus könyv üres oldalára feljegyezi egy „fogfájásról való orvosság” receptjét. 1524 táján kiadott másik liturgikus könyvben versbe szedve olvashatunk egy sérv és köldökcsömör gyógyítására alkalmazott szerről.
Mindez azt mutatja, hogy évszázadokon át olyan népi gyógyítási eljárásokat alkalmaztak, melyek részben összefonódtak a babonával. Ezek kisebb láz, megfázás stb. esetén valóban gyógyuláshoz vezettek. A ráolvasás is működött a placebohatás miatt. Köz­tudott, hogy a hatóanyag nélküli tabletták is gyakran beindítják a gyógyulást. Azonban, az olyan pusztító ragályos betegségekre, mint a pestis, ezek nem nyújthattak védelmet. A ragályok elleni védelem eszköze hosszú évszázadokon át a tisztaság, a fertőzött helyekről való menekülés és a vesztegzár (a karantén) volt.

Tisztaság fél egészség
Eleink már korán megtapasztalták és tudták, hogy a szenny, a mocsok, a temetetlen dögök elősegítik a betegségek terjedését. A tisztaságra vonatkozó feljegyzések az 1700-as évek elejéig vezetnek. Tudtak arról, hogy az élelem tisztán fogyasztható, a ruházatot és a házat is tisztán kell tartani. A homoródszentpáli énekeskönyvbe 1721 és 1728 táján bejegyzett tréfás versike ironikusan szól azokról, akik elhanyagolják a tisztaságot. „Hol mosdatlan kézzel az tehent megfejik …/ a tejszűrőt penig ágy alatt keresik, / Nem kár az kerítő, ha onnan elkésik”. A Vadrózsákban (Kriza János népgyűjtése) az egyik XVIII. századi versike (is) kifigurázza a mosdatlan, piszkos kézzel dagasztó leányt, akit nem érdemes élettársul venni. „Ahol a nagy leány borzos fővel szitál, / A lisztlang a fejin, mint malomba úgy áll, / Napestig, ahogy jár, éccaka is úgy hál… / Dagasztván az ingit nem meri főtűzni, / Mert fél, hogy meglássák rút, koszos könyökit, / Három hétbe egyszer fésüli meg fejit: / Heába fárasztod oda a nász népit”.

A rendtartó közösség
Szemerján, a Sepsiszentgyörgy melletti faluban 1727-ben úgy döntöttek, hogy a „szoba szemetét vagy ganéjt, ha valaki utcára kihányja, megbünteti a falu ad den. 50”. A járványok megelőzésére kiadott 1776-os keltezésű sepsiszentgyörgyi „rendtartásról” szóló ­„punctum”, az „egészség inspektorok” feladatává tette a tí­ze­sekbe osztott szomszédos házak ellenőrzését. Ha beteget vagy halottat találtak, azt jelenteniük kellett a felcsernek vagy a tisztnek.
A szacsvaiak 1717-ben megtiltják a fonalat festőknek és a mészárosoknak, hogy a „falu közönséges élő vizit” rútítsák. A papolciak 1759-ben keltezett statútuma óvja az utca és a patak tisztaságát. „A víz mellé, úgy az utcákra is semmi házbéli szemetet, ganét, annál inkább akárminémű dögöt senki hánni, vetni ne merészeljen. A szűcsök, tímárok a csávált bőrököt belé ne mossák, se ne áztassák, úgy a kendert se falu között, se a falun feljel vagy alol”. Az orbaiszéki Hilib 1829-ben megújított úzusa alapján összeállított törvények 13. pontja tiltja a „falu közönséges élő folyóvízihez sertéspajtát” építeni úgy, hogy a szenny a folyóvízbe kerüljön. Büntetésképp kilátásba helyezik az épület „elrontását”. De az utcára sem engedik „szemetet és egyéb gazságot kihányni kemény büntetés alatt”.
Gyakori a levágott marha, sertés „rútságainak” patakba hányása elleni tiltás is. Még „hurkát vagy egyebet” sem szabad vízben mos­ni. A zaláni protokollum 1783. januári bejegy­zé­se szerint az a gazda, aki a sertéspajtáját olyan helyre építi, amelynek a szennye a patakba folyik, amíg a pajtáját el nem viszi, a falu kasszájába hetenként köteles egy forintot fizetni.
Az árkosiak 1824-es constitutiója a „húsvágó szék” tisztán tartására kötelezi a mészárosokat. 1825-ben a gyergyóalfalusi „húsbíró” két esküdttel vizsgáltatja a levágásra szánt állatokat azért, hogy megakadályozza a fertőzött hús árusítását. Gyergyószentmiklóson 1832-ben az a személy, aki a levágott állat egészségét bizonyítani akarja, az a marha szarvára jelzést éget. E határozatot azért hozták, mert a marhahús fogyasztása miatt  sokan megbetegedtek.

Tiszti parancsok
1787-ben az ozsdolai „Compagnia-parancsolat” a fegyverzet, a ruházat felsorolása mellett előírja a gondozott külsőt. Kötelezik a határőrkatonát arra, hogy a kirukkoláskor vigyen magával egy darab szappant is. 1828-ban a csíkszenttamási kapitány ellenőrizteti a házak, a szobák tisztán tartását, seprését, a napi több alkalommal való szellőztetését. Megtiltja azt is, hogy a hálószobában parádés bőröltözetet tartsanak. Nem engedélyezi azt sem, hogy a házban káposztát vagy pityókát tároljanak, és marhabőrt szárítsanak. A házak fertőtlenítésére ecettel bőven öntözött vaslapockát kellett tűzben forrósítani.
Kis Mihály, a II. székely gyalogezred ezredese 1776-ban elrendeli, hogy minden tíz szomszédos háznak legyen egy olyan megbízott embere, aki a rábízott házakat nap mint nap „meg-megvizitérozza”, és jelenti a bírónak, a káplárnak, ha valahol beteget talált. A szigorú szabályok, parancsok, fenyegetések bizonyára hozzájárultak a tisztaság fenntartásához, az egészség megőrzéséhez.
Néha a hatalom túlbuzgóságból olyan „népboldogító” rendelkezéseket is kiad, amelyek sértik a hagyományos székely értékrendet. Az ilyen rendelkezést beírják a falukönyvbe, kihirdetik, de a gyakorlatban nem ezt alkalmazzák, hanem a szokásjogot. Ilyen volt a II. József temetkezéssel kapcsolatos, kegyeletet sértő rendelete, amely megtiltja „a koporsók használatát”. Megköveteli, hogy a „zsákba varrott holttesteket oltatlan mészbe” süllyesszék.