Nevére gyakran rátalál az érdeklődő újságokban, könyvekben és a világhálón is. A csendes hegylábi térségben elterülő faluban élő, lélekszámában enyhén csökkenő, olykor stagnáló kisközösségnek önálló elemi iskolája működik, református egyháza és XVIII. századi temploma, önálló erdő közbirtokossága van. Évente falunapon gyűl össze székely magyar lakossága, hazalátogatnak az elszármazottak. Egyszóval fészket is tudna itt rakni a falusi turizmus.
Természetföldrajzi érdekessége, épített öröksége figyelemre méltó. Históriájáról, jeles szülötteiről a Marosvásár­helyen élő nyugalmazott tanár, Fodor Sándor készített falufüzetet, akinek itt ringatták bölcsőjét. Ki gondolta volna, hogy egykor tájháza, kis múzeuma is lesz a falunak? A ház tulajdonosának, Bordás Imrének (1932–2000) három lányát – Ildikót, Zita-Katalint és Idát – más településekre sodorta az élet: az iskola, a munka, a családi helyzet, s a szülők elhunyta után árva maradt az eredeti formájában megmaradt, mutatós falusi cserepes parasztház, sütőkemence, gazdasági épületek, kút, zöldséges és gyümölcsöskert. A legnagyobb lány, az Uzonban lakó Csiáné Bordás Ildikó szülei emlékére való tekintettel megvalósulni látta régi álmát: a szülői ház maradjon meg a maga eredetiségében, használati eszközeivel és régi bútoraival-tárgyaival jelképezze a magyarósi székely magyar háztípust, amolyan tájház-tájmúzeumként. Az álomból valóság lesz, mert az örökösöktől a bennvalót megvásárolta az uzoni községvezetés, és Ráduly István polgármester – szerződéses alapon – az árkosi tájmúzeum létrehozóját, Bálinth Zoltán régiséggyűjtőt bízta meg a ház és az eredeti használati tárgyak restaurálásával, s a faluközösség bevonásával újabb muzeális értékű tárgyak összegyűjtésével.
Látogatásunk idején a legnagyobb gyorsasággal folyt a munka, mert Bálint Zoltánnak az az elképzelése, hogy a szeptember 8-i falunapra befejezze a legfontosabb munkálatokat, láthatóvá tegye a közönség számára a tájházat.
– Az első szoba visszakapja eredeti „tisztaszoba” formáját, régi berendezéseivel – mondta –, a hátsó  a székely családi konyha formáját, a középső szobában lesz közszemlén a látogatók számára a rövid falutörténet, néprajzi kiállítás, esetleg a településről összegyűlt népi használati eszközök. Sándor Imre sepsiszentgyörgyi régiségkereskedő kilátásba helyezte adományát, de a faluból is készséggel fogadunk népi használati tárgyakat – mondta Bálinth Zoltán.
– Édesapánk 17 éves korában került a gyerek nélküli és özvegyen maradt Fodor Mózes házába, akinek halála után örökölte házát, ott neveltek minket – tudtuk meg az Uzonban lakó legidősebb lány, Csiáné Bordás Ildikó testvérhúgától, Némethné Bordás Idától.
Az édesapát ahhoz a bennvalóhoz kötötték az emlékek, nem tudta elhagyni a házat, a falut, bár lett volna oka rá. Ott nyugszanak feleségével, Kovács Vilmával a falu temetőjében.
Némethné Bordás Idával – korrigálva a faluról közölt riportunk elírását, melyben a Bordás családnév helyett Berde jelent meg – hisszük, hogy amire sárgulni kezdenek a levelek, tájház képében megújul az idő foga által meg­viselt Bordás-bennvaló. Említett riportunkra a távoli Ka­nadában lakó Telchné Dancs Rózsa magyar irodalom szakos tanár és egykori kollégám is reflektált, aki az ott megjelenő Kalejdoszkóp című, kétnyelvű (magyar–angol), negyedévi folyóirat szerkesztője. Idézzük sorait: „Abban a házban én kislányként sokszor megfordultam, az eperfáról is szedtem az epret, Bordás Imre lányát pedig, aki Uzonban lakik, tanítottam. Lenne itt regélni való, de az már a múlt...” Kilátásba helyezte azt is, hogy a tájházavatón, a falunapi istentiszteleten otthon szeretne lenni, viszontlátni rokonait, falusfeleit.