Aztán meg azért is, hadd halljuk, mi a helyzet a magyar–magyar és román–magyar párbeszéddel, unióval, világmegváltással, egyebekkel. Mentünk kutyástul, macskástul, unokástul a nagy napra, az utolsóra, amikor a nagyok megnyilvánulnak. Mivel reggeliben elég hűvös volt, napközben meg esni is szokott, néhány később feleslegesnek tűnő holmit is cipeltünk magunkkal az autótól az előadás helyszínéig. A felesleges felszerelést egyik oldalt álló sátor alá tettük le, ismerősöknél. Voltak ott női táskák, cekkerek, szvetterek, amik lekerültek rólunk a meleg miatt, sőt, esernyő is. Mindenki végezte a dolgát. Én hallgatóztam a placcon, néha, amikor elmelegedtem, bevonultam a sátor árnyékába. Unokám más sátrak alatt tevékenykedett, rajzolva, szórakozva.
Amikor vége lett a műsornak, fogtam magam, felnyaláboltam a sátor alatt hagyott cuccot, és elindultunk a kocsihoz, a főút felé. A temetőnél voltunk, amikor megszólalt a telefon.
– Vedd fel! – mondtam a feleségemnek.
– Vedd fel te, mert nem az enyém!
– Az enyém sem!
– De akkor kié, s hol van? – töprengtünk, és keresni kezdtük.
Az első csengetésnél még nem tudtuk beazonosítani a telefont és lelőhelyét, de a másodiknál már igen. Egy vadidegen női táskában volt, amelyet én felmarkoltam.
Nem részletezem. A hívó fél érdeklődött, hogy hol is vagyunk. Tisztáztam a dolgot, s ígértem, hogy öt percen belül visszajuttatom az eltulajdonított szajrét: a táskát telefonostul, mindenestül. Néhány ismertetőjelünket már a telefonban említettem, örömmel vártak a tér közepén. Ha nem viszem el a lopott holmit, nem okozok nekik ekkora boldogságot. Mondtam, hogy ellenőrizzék, megvan-e minden. A táskában, amely egy hölgyé volt, ott lapult egy pénztárca iratokkal, száz lejjel és bankkártyával.
Saját bevallásuk szerint semmi nem hiányzott belőle.
Én elnézést kértem, a hölgy köszönte, hogy visszavittem a szajrét. Az ott jelen levő fiatalember meg egyre csak azt hajtogatta:
– Mondtam én, hogy Tusványoson nem lopnak…