Miközben elmém azon munkálkodott, hogy számba vegye addigi tapasztalataimat, és kibúvókat keressen, Valentin kérdéseire igyekeztem négyéves gyermek számára elfogadható kegyes hazugságokat megfogalmazni, mert érthető okokból állandóan kedves tárgyait hiányolta: a piros csuprocskáját, a bilikét, otthon hagyott játékait stb. Szerencsére minden apróság érdekelte. Megnyerte tetszését például a törökvécé, mert egy pedálra kellett rálépni, hogy a vízöblítést beindítsa. Nosza, reggeltől estig „vízöblítettünk”  – okkal vagy ok nélkül –, annál is inkább, mert az őrnek nem volt semmi kifogása. Valentin számára szenzáció volt a nyöszörgő vaságy, a délutáni napfény, mely az ablak négy rácsának árnyékát a padlóra vetítette, a mackóval foglalkozott egyfolytában, de leginkább az érdekelte: – Mamici, mikor engednek haza minket?
Nos, ami a drogokkal való bánásmódot illeti, már amikor a moszkvai klinikán, a sebészeti osztályon dolgozni kezdtem, megtapasztaltam, hogy az altatáshoz használt szerek, de leginkább némely fájdalomcsillapítók (pl. a morfium) szigorú fegyelem és nyilvántartás alatt állnak. A főnővér felelőssége volt ezekkel bánni, és természetesen az orvosé. A sztrichnint egy gyógyszerésznőtől szereztem. Hogy azonnal ölő mérget valakinek így kezébe adni, de ilyesmit birtokolni is súlyos bűncselekmény, azzal mindketten tisztában voltunk. Ma már elárulhatom, hogy hétszáz lejt adtam a szerért, a gyógyszerésznő is szerezte valahonnan. Ennyi pénz egy patikus vagy orvos havi fizetésének a fele volt azokban az időkben. Épp 700 lej volt a nővéri fizetés is. De még mielőtt azt feltételezné valaki, hogy a patikusnő egy sötét lelkű maffiózó volt, hadd szabadjon jellemeznem  barátnőmet, kivel asszonyközelben voltam, ismerte minden bajomat-bánatomat, és osztozott benne.
– Isten segítsen utadon, Elvira! Én bízom abban, hogy nem lesz szükséged a méregre, de abban is, hogy nem lesz lelkierőd a kisfiadat is lemérgezni, ha bajba kerülsz – mondta barátnőm, és könnyes volt a szeme, amikor elbúcsúztam tőle.
* * *
Ha afelől faggatnak: honnan szereztem a mérget, nem árulom el a gyógyszerésznőt! – ezzel az elhatározással indultam a második kihallgatásra. Pontosabban vittek: kísértek, bilincsben. Egy hosszú folyosóra emlékszem, ahol két ajtó volt egymás után. Minden, de az égvilágon minden: tehát ajtók, ablakkeretek, a falak, a plafon... mindenütt szürkére volt festve. Egy kis helyiségbe térítettek, ahol egy fodrász levágta a hajam. Annyit vágott a hosszából, hogy hátul még össze tudtam valahogy kötni. Ezután a másik, irodaszerű szobába vittek, de nem a sztrichnin felől érdeklődtek! „Nyelvvizsga” következett, és egyéb vizsgatételek szerepeltek napirenden.
– Ön már az érkezéskor azt nyilatkozta, hogy három nyelven beszél!
– Így igaz! Románul, magyarul és oroszul tudok értekezni – válaszoltam.
Leültettek egy asztal mellé, a kísérőm lekapcsolta a bilincseket, írószerszámot és egy papírlapot helyeztek elém, melyen hosszú sorban – orosz kézírással – szavak álltak felsorakoztatva.
– Az ön feladata, hogy mindegyik szó mellé odaírja a román, illetve magyar megfelelőjét. Ha gyorsan dolgozik, javára szolgál.
Az egyik tiszt figyelmesen megnézte a karóráját. Behúztak a siettetéssel, ezt később értettem meg; növekedett a felém irányuló kémgyanú. Könnyű volt a feladat, hamar végeztem, és nem bírtam megállni, hogy ne dicsekedjek. Túlteljesítettem!
– Több helyen az olasz fordítást is feltüntettem – jeleztem, amikor átadtam a papírt. – Olaszul azóta tanulok, hallomásból, amióta itt vagyok – mondtam. – Hasonlít a románhoz! Hogy helyesen írtam-e le az olasz szavakat, abban már nem vagyok biztos...
Kihallgatóim nyomatékosan összenéztek. A falon egy térkép volt, Közép- és Dél-Európát ábrázolta. Az egyik tiszt azt kérdezte:
– Meg tudná mutatni az útvonalat, amelyen otthonról idáig utazott?
Ez sem volt nehéz „vizsgatétel”. Könnyen rátaláltam Temes­várra, ettől ferdén felfelé, északnyugatra, a Duna mellett Budapest­re mutattam, onnan meredeken lefelé, déli irányban rátaláltam Belg­rádra. Mondtam, hogy Belg­rádban gyorsvonatra ültem, a vasút vonalát pontosan nem ismerem, de itt van Trieszt... és rámutattam.
– Meg tudná mondani, hogy itt, ahol áll, merre van észak?
A nap fénye ferdén, alacsony szögben világított be az ablakon. Szétnéztem a szobában, majd megkérdeztem:
– Szabad-e megtudnom, hogy most hány óra van? (Volt egy kiváló, tizenhét rubincsapágyas női karórám, még Moszkvában vettem, de lekapcsolták rólam, amikor rabruhába öltöztettek.)
– És a pontos idő ismeretében miként tájékozódna? – kérdezett vissza a kihallgató tiszt.
Én mit sem sejtve részletesen előadtam a módszert úgy, ahogyan azt az oroszoknál tanultam. Ezután egyre szaporábban záporoztak a kérdések.
– Mi önnek a szakmai végzettsége tulajdonképpen? Hol tanult térképismeretet?
– Ezt már kétszer elmondtam! Nővér vagyok. Moszkvában végeztem a háborús nővérképző főiskolán. Térkép után tájékozódni terepi gyakorlatokon tanultunk. De voltam szövőnő, sőt, minőségi főellenőr is Temesváron.
Az egyik tiszt elővett valamiféle papírokat, feltételezhetően addigi vallomásaim kivonatát, mert miután alaposan belenézett, bólintott. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nem talált benne ellentmondást, de hirtelen ismét rám kérdezett.
– Hogy is hívták az első, a moszkvai férjét, aki repülős mérnök volt?
– Ő a második volt! – javítottam ki a tisztet. – Első férjem magyar volt, de romániai születésű.
– Foglalkozása? Ha szabad kérdeznem?
– Katonatiszt volt, gyalogos hadnagy. De tőle hamarosan elváltam...
– És a harmadik férje? Ha jól látom, ő is katonatiszt! Milyen fegyvernemnél is dolgozik?
– A repülősöknél – válaszoltam.
– Na, ne vicceljen, szépasszony! Maga – ha nem hamis az útlevele –, most mind­össze huszonnyolc éves!
– Annyi! – válaszoltam.
– És maga ilyen rövid idő alatt már három katonatiszt férjet elfogyasztott? Egy magyart, egy oroszt és egy... románt!
– Ők fogyasztottak el engem, komisszár úr! – válaszoltam vissza kapásból, mire a teremben emelkedett, jó hangulat kerekedett. Kihallgatóim jobbra-balra dőltek a röhögéstől, de én folytattam: Az első bigámiát követett el, és súlyosan megvert, amikor rajtakaptam! A második, szegény Jura beteg volt, és meghalt. A harmadik nőzött egyfolytában, és verekedett. Emiatt kellett otthagynom...
Ezzel a vidám intermezzóval ez az interjúm véget is ért. Visszakísértek a cellába, ahol már várt a mindennapi makaróniétel. Hogy kisfiam mennyit evett belőle, azt nem tudom. Tény, hogy az asztal közepére az egész ki volt borítva, Valentin pedig az üres lábos fenekét ütötte a kanállal. Értettem, hogy mire megy a játék: imádta nézni-hallgatni a katonai zenekarokat, és ő akkor épp a dobost vagy a cintányérost (?) utánozta. Éhes voltam! Mit tehettem? Az asztallapról bekanalaztam az ételt.    Kisfiam rövidesen már látni sem akarta a makarónit. Azóta sem láttunk olyasmit: a csőtésztának, pontosabban a „csőnek” akkora volt a kalibere, hogy egy négyéves kisfiú az ujjaira húzhatta.
A történtek után én valamivel jobb hangulatban voltam. Azzal áltattam magam, hogy voltam én már a szovjet KGB színe előtt is kihallgatáson, meggondolatlan szavaim miatt számonkérésen, de nagy baj nem lett belőle (lásd sorozatunk 7. elbeszélését – Gy. S. megj.). Hátha ebből a kálváriából is szerencsésen kilábalok? – reménykedtem. És teltek-múltak a napok. Én már azt sem tudtam, körülbelül hol állunk a kalendáriumban.
Egyre korábban, hajnali órákban költöttek és kísértek be kihallgatásra. Volt, amikor orosz nyelven beszélő tiszt jelent meg. Akcentusán éreztem, hogy nem hiteles orosz környezetben tanulta a nyelvet, mint én. Feltételezem, hogy a szerb titkosrendőrségtől jött, mert az érdekelte leginkább, miként sikerült kétszer is átvernem a szerb határőröket: belépéskor és kilépéskor is. Elejtett egy mondatot, amelynek súlyát csak később fogtam fel. Azt mondta: azon, hogy az oroszok könnyen átengedtek a magyar határnál, nem csodálkozik. A következő kihallgatáson már nem is rejtegették: szovjet kémet gyanítanak személyemben. Nagyjából mindannyian, mindig ugyanazt kérdezték, de más-más felvezetésben. Én tisztességesen válaszoltam, bíztam abban, hogy előbb-utóbb kiderül az igazság, megunják ezt az esetet, és kiengednek.
Ekkor történt, hogy egy kora hajnali ébresztéskor bekísértek egy addig ismeretlen szobába, leültettek a székre, kezemet hátrabilincselték, és se szó, se beszéd, ököllel úgy arcul ütöttek, hogy azonnal kitörött egyik jobb felső fogam. Még fel sem sikolthattam a fájdalomtól, amikor arcom jobb oldalát is úgy megütötték, hogy kihasadt az ajkam. Éreztem, ájulás környékez, lecsúsztam volna a székről, ha nem lettem volna odabilincselve. Ekkor egy veder hideg vízzel nyakon öntöttek, majd amikor feleszméltem, tudomásomra hozták, hogy mindezt azért kaptam, mert becsaptam a hatóságokat: nem három, hanem négy férjem volt eddig. Alig pár hete kötöttem házasságot egy szerbiai magyarral! – mondták. Erről mi okból nem beszéltem?
– Ez szélhámosság volt! Nem én agyaltam ki! Ezt a házasságot nem lehet komolyan venni – válaszoltam sírva.
Továbbá elhallgattam azt is, hogy Pielea Melincu Teodor, akinek a nevét viseltem az útlevelemben, szovjet vadászbombázókat javít – olvasták fejemre a vádat.
Ezt holtbiztos, hogy Sanyika újságolta el – világosodott meg az elmém. Azonnal felfogtam azt is: Sanyika az én elcsalt pénzemen biztosan megszerezte az iratait arra hivatkozva, hogy „felesége és gyermeke” már előtte kiszökött. Később, már franciaországi berkekben értettem meg, hogy ilyenkor, bizonyos nemzetközi gyermekjogvédelmi előírásokra hivatkozva, meg lehetett szerezni a kitelepedési, családegyesítési engedélyt. Mellesleg az ilyen „stílusú” szökések jól bevált módszere az volt, hogy az anyuka előremegy egyedül, otthon férjére hagyja a gyermeket, akivel, ha nem is egyszerű ceremónia után, de előbb-utóbb már hivatalosan kimehet az asszony után.
Esetemben már az is végzetesen gyanús volt, hogy én kisfiammal együtt vágtam neki a kalandnak. Ilyenre még nem volt példa, tudtam meg később, de azt is, hogy egy négyéves gyermeket szobafogságban, szigorú rab­koszton tartani súlyos törvénytelenség volt. Szerencsére Sanyikával nem szembesítettek, mert nekiestem volna, hogy a tíz körmömmel kimarjam mindkét szemét...
A rettenetes pofozódás után, amikor véresen visszavezettek a cellába, kisfiam sikoltozni kezdett a rémülettől. Én azonnal rátaláltam a kegyes hazugságra, hogy Mamici megbotlott és előreesett a lépcsőn, de sebaj, már semmi baj... Sebeimet megmostam hideg vízzel, összebújtunk a nyikorgó vaságyon, és vigasztaltuk egymást, amikor az őr ismét el akart vezetni, de ezúttal a nővéri szobába, hogy fájdalomcsillapítót és hideg borogatást kapjak az arcomra. Azt mondtam: nem bírok felállni! Rövidesen „házhoz” jött a nővér. Bevehettem a fájdalomcsillapítót, a gyulladáscsökkentőt, fertőtlenítette a sebeimet, és amikor az idegnyugtató szert is beadta, behívta az ajtó előtt ácsorgó őrt tanúnak. Valentin megkapta a csupor tejet, melybe az én régebbi kérésemre cukrot is tettek. Felderült az arca, és amikor meglátta a nápolyi szeletkét is, melyet a nővér hozott be lopva, már nevetett. Valami gyors hatású idegnyugtató szert kaptam, mert perceken belül kellemes szédülés környékezett meg, de még összeszedtem annyi erőmet, hogy olaszul megköszönjem a kolléganő kedvességét...
                                                              (folytatjuk)