Az idő kifejezetten könnyed lassúsággal hömpölygött, majd egy szürke, túlvilágított teremben ébredtünk mindannyian. Azt mondták, várjunk, ha vízumot akarunk. Már másodjára vártunk. De most figyeltek. Figyelték, ahogyan várunk, ahogyan lóg a zakónk a fogason, ahogyan türelmetlenül pityegtetjük a golyóstollat.
Mindenki a maga gondolataiba süppedve, elmélázva ábrándozott a vízum adta lehetőségekről. Egy új világról, melyről idáig csak hallott, és most itt ül a határnál.  Ennyire közel még sosem volt ahhoz a világhoz, mely ez idáig kilométerekre volt tőle, mégis folyamatos vágyakozást keltve hívta magához. Ez a sokak által nagy betűsnek elkeresztelt élet. Pedig akad azért ott is elég kicsi betű.
És akkor elkezdődött a kavalkád, fekete sarkos fehér papírok vártak, felbomlott a boríték, és osztották a tartalmát. Egy fekete sarokkal ellátott fehér ívpapíron múlt a vízumunk. Tele kellett írni. Három óra alatt, amely időnként fel-felgyorsult. A műveltségünket akarták látni, és egyben az érettségünket, mielőtt megadták volna a vízumot. A három óra eltelt, és kifele menet már érzéseket és érzelmeket láttam megnyilvánulni a többieknél. Már nem csak a ráció kemény pléhszaga hömpölygött, amit annyira görcsösen kérnek azért, hogy elismerjék: érett vagy! A lelkecskénket most is elfelejtették. Agyunk műveltsége véges és gyermekes, de jellemünk és szívünk műveltsége lehet teljes és emberhez méltó, akkor is, ha szellemi ismereteink korlátozottak. Ők ezt nem tudhatják, mivel ők többnyire az agyacskájukkal gondolkodnak és kevésbé a lelkecskéjükkel. Az utcára kiérve valóban szokatlan szögből sütött a Nap. Ma kivételesen a lelkemet melegítette, és a többiekét is.

NAGY BOTOND