A Nyár önmagában egy olyan áthatóan leírható és mégis érthetetlen érzés, amelyet mindannyian átélünk, de sosem igazán. Mikor beköszönt az ősz, és ónos esőből tükröződik vissza arcunk, s helloween-i díszletekben meglátjuk önmagunkat – csak akkor válik érthetővé sok elsuhant pillanat, amelyet a nyár táplált belénk.
Most csak üldögélek a Teinben; most csak felutazom Tusnádra; most csak éppen kinézek az esőverte ablakon, és nem tudom megélni mindig a percet, ahogyan ebből az esőből szivárvány lesz, mely átszövi majd az eget és képzeletben az óceánokat is. Majd, csak később – mert minden gondolat akkor érlelődik meg, amikor ősz meg tél lesz, és minél többet fő agyunk fazékjában a gondolat, annál finomabb, értékesebb, nemesebb, akár egy nyolcvanéves tokaji aszú.
Kóstolgatjuk az édent, ameddig nyár van, hogy télen húzzunk szívünkre kis meleg takarót, miközben vacognak kékre fagyott ajkunkban szavaink. Minden tél egy kis halál, de minden nyár az Édené, és ha Ádám meg Éva annak idején belekontárkodott az Úr főzetébe, azért még maradt a világon, az emberek nyártól buzgó tekintetében egy kevés áldott paradicsomi hangulat.
Köszönhetjük ezt az idilli világot csupán Démétérnek, de magunknak is. A parkban játszó békés gyermekarcok, a szerdai filmvetítések összezsugorított érzetvilága, a letörölhetetlen mosolyok, kultúránk fejlődése, az utazások ragyogása és sok apró töredék kép építi ezt az életet, ezt a mesét közénk.
Nyáron búzát aratunk, és gyümölcsöket várunk érlelődni. Télen és ősszel emlékeket szedünk csokorba, és mosollyal szőjük át őket, édes kis mézesmadzagfonállal. Majd egy véletlen talált ládába dobjuk őket, hogy következőkor ismét tanuljunk az emberi bűneinkből: a hedonizmus röpke kitöréseiből, a villanó életből.

ÜRMÖSI JÚLIA ESZTER