A fent említett, és a címben is szereplő felkiáltás az idei Rákóczi-tábor Zrínyi csapatának jeligéje, indulójának refrénje, csapatkiáltása és miegymás volt. Hupsz, nem jogos ez a múlt idő, mert még mindig az, és örökre az is marad. Ahogy a Rákóczi-hatás (becenevén: R-hatás) is örökre hatalmába kerített bennünket, táborozókat.
A Rákócziban évről évre 135 határon túli fiatal vesz részt és utazza körbe három csoportra osztva, három buszban a magyar kultúrtörténet legfontosabb állomásait Magyar­országon. Az első, vagy inkább a nulladik napon sorolnak be a Rákóczi, Bethlen vagy Zrínyi csoportba. Én történetesen a zrínyisek táborába kerültem, és hogy őszinte legyek, először kicsit féltem. Sok olyan ember, akivel együtt szerettem volna lenni, más csapatba került, én pedig idegenek halmazában találtam magam. De ezek az idegenek mind-mind örömmel fogadták a csoport többi tagját, és előítéletek nélkül kezdtünk közeledni egymáshoz. Amennyire el voltam szontyolodva az első pár órában, legalább annyira jól éreztem magam az elkövetkező két hétben. Egészen hamar, kb. az első két napon összeismerkedett a csapat, és rájöttem/rájöttünk, hogy mennyire jó buli lesz az együtt eltöltött idő. Kezdtük megismerni egymást közelebbről, s lassan elfeledtük az otthoni gondokat, mindenki átadta magát a tábori pillana­toknak.
A kedvenc lakhelyünk a busz lett. Kiderült, hogy a busz egy olyan tároló eszköz, melyben amellett, hogy utazik az ember, lehet aludni, enni, írni, olvasni, népdalt tanulni, gitározni, énekelni, táncolni, bulizni és a legfontosabb: szaunázni, gőzfürdőzni, izzadni. Két hét buszozgatás alatt jócskán összemelegedtünk, szó szerint. Hm, durva! A kedvencünk lett a buszbeli mikrofonos ébresztés és… most jövök rá, hogy hiába sorolom fel legkedvesebb szólásmondásainkat és szállóigéinket, mert az egyszerű olvasók nem értenék. Szóval, evezzünk komolyabb vizekre.
Ha már az izzadásról volt szó, minimum 3000 lépcsőfokot másztunk meg, temérdek templomot és múzeumot látogattunk meg, ahol kicsit hűsöltünk, természetesen a kulturálódás mellett. Hosszú utunk során el nem maradhatott a jó öreg szalámis zsömle sem, paprikával. S ha még mélyebbre ások emlékeimben, eszembe jut egy-két ember vicces nevetése vagy arckifejezése, összenézések, ölelések. Meg tudom különböztetni az ölelésfajtákat, ki mennyire szorít magához, kinek milyen az illata. Még eszembe jutnak különböző hangok és a más vidékről érkezők fura akcentusa. A visszhangzó dalok és a gitárok hangja, a csapatindulónk és kiáltásunk, ahogy 46 torokból, teljes erővel felhangzik.
Majd az a győri este, amikor a tábor vége fele közeledve a vezetők megleptek minket. (Persze már előre bevásároltak néhány csomag zsebkendőt.) Gyertyafény, zeneszó és könnyek. Átázott pólók a könnyes ölelésektől. Ez volt az az est, amikor a boldogság és az elválás szomorúsága egyszerre tört fel bennünk. Még van három napunk, még együtt lehetünk, de már meg van számlálva, hogy hányszor öleljük még meg egymást, hányszor nevetünk és éneklünk együtt. A pillanat, amikor szembe kellett néznünk, hogy ez a két hét fizikai értelemben véve véges. Emberi mivoltunkból adódóan képtelenek vagyunk áttörni a lineáris idő korlátait, tehát el fog jönni az utolsó közös esténk. S bár szembenéztünk az elmúlással, ugyanakkor a gyertyák fénye jelezte, hogy van az emberi kapcsolatoknak egy másik, fizikailag megfoghatatlan síkja, ahol csak mi vagyunk, mi, vagyis 46 lélek kézen fogva. Mindörökre.
Az ezt követő napokban még közelebb kerültünk egymáshoz. Rögzíteni próbáltunk arcokat, mozdulatokat, tudva, hogy néhány embert most látunk utoljára. Az első napon körbenéztem az idegenek halmazában, és láttam 45 érdekes, ismeretlen arcot. Az utolsó reggel körbenéztem, és magunkat láttam, nem külön embereket, hanem egy szeretethalmazt. Azt hiszem, ezt nevezik az öreg rákóczisok családnak. Utolsó ölelés, elfulladó csapatkiáltás, integető kezek. Még több könny. Még több Zrínyi. Még több napfény.

UGRON NÓRI