Magyarhermány régebb értékesített kincseiről többen írtak. Boér Imre Baróton élő nyugalmazott tanár szülőfalujáról 2006-ban megjelent írásából* két, nyersanyagra vonatkozó részt a jövőre való tekintettel érdemesnek tartottunk idézni.
Az andezit
A Föld vulkanikus tevékenységének egy szakaszában nagy mennyiségű lávát, folyékony kőzetet lövellt ki magából Magyarhermány térségében is, mely alacsonyabb hőmérsékleten különböző alakzatokat vett fel, miközben megszilárdult. A folyékony láva a nehézségi erő hatására a vulkán oldalán, a lejtő irányában lávafolyás alakjában mélyebben fekvő helyekre jutott. Haladási sebessége tömegétől, hőmérsékletétől, vegyi összetételétől s a lejtési szögétől függött. A lávakőzetek elválási formái részben az olvadék megmerevedésével kapcsolatos zsugorodásra vagy utólagos szerkezeti mozgásokból eredő alaki elváltozásra vezethetők vissza. Gyakori a táblás, lemezes elválás bazaltban, andezitben. Az andezitnek fiatal gyűrt hegységek belső övében nagy a szerepe. Ilyen hegység többek között a Keleti-Kárpátok belső vonulatain a Dél-Hargita, melynek része a Kakukk-hegy is (1558 m). A magyarhermányi andezit a Kakukk-hegy gyomrából került ki. Legfontosabb magyarhermányi lelőhelyei: Kövesbérc, Likaskő, Külsőkerekköves, Belsőkerekköves, Nagymáté, Varjúvár, Köveshágó, Kakukk-hegy, de megtalálható Magyarhermány kül- és belterületein egyaránt. Erdővidéken a vörös andezitet úgy is ismerik, mint hermányi kő.
Az agyag
Magyarhermány határában jó fazakasagyag található. A tartósan tűzálló edények készítéséhez igen alkalmas volt ez az agyag. Lelőhelye a község közelében, a Kerekfenyőn felüli csapásban található. Az agyagot különböző mélységű gödrökből termelték ki. A bányászáshoz nélkülözhetetlen szerszám volt az orotókapa, ásó és lapát. Seres András gyűjtése szerint a barnahágói, az ottani Mély-patakból bányászott jó agyag a kék vagy sárga volt, 2–3 méter mélyről ásták ki. A szürke agyagot (pala) is használták kisebb, finom edényekhez. Volt úgy, hogy 4–5 szekér földet hánytak el a megfelelő agyag megtalálásához. (Seres András, 1975, 277) A kibányászott agyag elszállítására sövényes (oldaldeszkás) fogatos, félvágás szekeret használtak. A szegényebb rendű, fogattal nem rendelkező mesterek kétkerekű szekéren szállították azt. Az előző esetben egy köbméter agyagot is felpakoltak, a gyalogosok 50–100 kilogrammot tudtak szállítani. Otthon az agyagot hűvös, árnyékos helyen tárolták: pincében, eresz alatt. Vigyáztak arra, hogy ne száradjon ki. Szükség esetén vízzel meglocsolták. A fagytól nem óvták, az egyfajta anyagelőkészítést is jelentett. A tárolt agyagból szükség szerint naponta jól egybevert vályogot választottak le, 50 kg-ot, ölben vihető mennyiséget. Majd a gyúrópadon nyeles fabotókával háromszor jól egybeverték. Ezt a tömör, egybepaskolt agyagot rossz kaszából készült szelővel függőleges irányban elszeletelték. A szeletekből eltávolították az előbukkanó kavicsokat, gyökérdarabokat és egyéb idegen anyagot. A szeleteket rendre belemártogatták az agyagáztató vizescseberbe. Majd az agyagos ládába tették, és hagyták pihenni bizonyos ideig. Ezzel az utolsó művelettel előkészítették az agyagot a korongoláshoz.
*Boér Imre: Adatok Magyarhermány néprajzához és történetéhez. Erdővidéki Történeti és Természettudományi Tár, Barót, 2006)
