Működik ebben a sepsiszéki faluban egy Kőhíd Egyesület. Létjogosultsága eddigi tevékenységében mutatkozott meg, és jelképi erejében, mert a falunak állandó jelleggel szüksége van termékeny, teremtő kapcsolatokra, szimbolikus hidakra. Gyakran a jelképes hidakon keresztül jut el a honpolgár üzenete az illyefalvi önkormányzathoz, az egyházi méltóságokhoz, a testvértelepülések kisközösségeihez, s mert a falu az államalapító nevét viseli, a Kárpát-medencei Szent Király Szövetséghez is. Kétéltű ez az építészeti remek: használható és jelképes is.
Boltívek teherbírása
Találó most számunkra földink, Beke György könyvének címe, ugyanis Sepsiszentkirályban nemcsak jelképes hídról beszélhetünk, hanem valóságos kis viaduktról, amely Sepsi alvégét összekötötte Benedek mezején és Előpatakon át Székföldjével. Az út megépítése alkalmával átkelőhelyet kellett teremteni, s a falu a Dugás völgyén egy tíz méter magas, viaduktszerű boltíves kőhidat építtetett. Ipartörténeti emlékként tartjuk számon. Sajnos, a történelem rokkáján lepergett több mint másfél évszázad ennek sem kedvezett. Ugyanvalóst meggyengült a boltívek teherbírása, no meg lassan a rajta átvezető út is elvesztette jelentőségét. Felirata így hangzik: Isten segedelme által építtetett Szentkirály község saját erején és költségén. 1860. év. Lehet, hogy az első világháború idején még igénybe vették, ugyanis a Főutca és az unitárius templom felé tartó kapaszkodó kereszteződésénél emlékkő áll. Egy magyar árkász-század állította 1918-ban.
Sepsiszentkirályt ketten – Sándor Csaba mérnök és Kiss Ernő magántermelő – képviselik az illyefalvi községi tanácsban. Mindkettejükkel fontosnak tartottuk beszélgetni.
– Miben áll a Kőhíd Egyesület tevékenysége az utóbbi időben? – kérdeztük Sándor Csaba egyesületi elnököt, aki a Kárpát-medencei Szent Király Szövetségnek is tagja.
– A válasz nem egyszerű, mert nemcsak az ország, hanem az ilyen egyesületek is recesszióban vannak, pénz nélkül nehéz előrelépni. Így aztán ketten mint tanácstagok csak az önkormányzatra tudunk támaszkodni, amellyel felhőtlen a viszonyunk. Egyik legnagyobb nyereményünk a falu szívében álló Szent István-szobor. Augusztus 20-án nemcsak a búcsút kellett megszerveznünk, hanem a templomi ünnepséget is, hiszen plébánosunk, Kacsóh Sándor akkor tartotta ezüstmiséjét. A Kőhíd Egyesület tevékenysége főleg a művelődésre és a hagyományápolásra összpontosítana, de ennél hétköznapibb dolgokba is bele kell folynunk. Nem vagyunk egyedül, mert mindig kapunk segítséget az önkormányzattól, Németh Zoltán katolikus gondnoktól. Az ősszel közös erővel szeretnénk bekeríteni a katolikus temetőt. A búcsúnapi perselypénzből meg tudjuk vásárolni a dróthálót, a tartóoszlopok (sasok) egy részét beszereztük már. Szoros a kapcsolatunk a Szent Király Szövetséggel is. Nemrég érkeztünk haza a Miskolc melletti Szentkirálybaksáról, ahol augusztus 10–12. között. a XVI. szövetségi találkozón vettünk részt a szövetség mind a 21 képviseletével együtt.
Égi áldásra vár a falu
Kiss Ernő magántermelőt, a helybeli unitárius egyház gondnokát, a település határának legjobb ismerőjét azzal az elgondolással faggattuk a lassan végéhez érő mezőgazdasági évről, hogy lesz még jobb esztendő és a termelők számára kedvezőbb időjárás is.
– Milyen a nyári aszály kínozta szentkirályi határ, milyen a betakarodás? Miként a rágcsálóknak, a családoknak is igyekezniük kell egy kis tartalékot raktározni, hiszen üres pincével-padlással nem lehet nekimenni a közelítő télnek.
– Lehangoló a burgonyatermés. 80 százalékosnak becsülöm, úgy néz ki, hogy csak az apró, ültetni valót kell majd a pincébe hordani. Ez a helyzet a silókukoricával is.
Más években egy hektárról tíz, most alig egy-két utánfutónyi zöld anyagot lehetett betakarítani. Jobban eresztettek a kalászosok és a kukorica. Az alantasabb helyeken olyan 80 százalékos a hozam. Megsínylette a szárazságot a lucerna is, néhol kisült a nagy melegtől, pedig gyökere mélyre lehatol. Széna még lett, sarjú semmi. A vadak nemigen járnak, mert a külső határban majdnem semmit nem termesztenek. Valóban az a remény, hogy a jövő esztendő jobb lesz! No de időközben lett egy jobbacska eső. Még több kellene. Nagyon jó volt. Vannak helyek, ahol el tudjuk vetni a jövő évi kenyérgabonát, ez biztató.
Lehangoltan jártuk a falu utcáit. Az idei gyümölcstermésnek sem kedvezett az időjárás, egyedül a körtének. „Mi lesz velünk, istállom – sajnáltatták magukat a szentkirályi cigányok. – Munkára senki nem vesz fel, s ha befejeződik a pityókaszedés, napszámosra sem lesz szükség. Soha ilyen nehéz nem volt a romaság élete.” A helybeli öregek mesélték, hogy bő fél évszázaddal ezelőtt alig egy cigány család élt a faluban, most lélekszámuk meghaladta a félszázat, s már attól sem riadnak vissza, hogy ott dézsmálják meg a mezőt, ahol éppen nekik jólesik. Növekedőben a munkanélküliség, alig harmincan mondhatják el, hogy pénzt visznek haza, megkeresik a maguk kenyerét. Egyre mélyül itt is az elszegényedés.
Ösvényen a 3.22-es
Egyszeriben hangos lett ebédidőre az amúgy csendes szentkirályi utca. Óvodások csivitelő csoportja tartott hazafelé a játszótérről. Az anyukák az óvoda épülete előtt várták kicsinyeiket. Egyedül ők lakják az egyébként felújított iskola épületét, mert a szentkirályi elemi néhány éve megszűnt. Félénken és visszafogottan nyilatkozott néhány szülő a tanulóhiány miatt megszüntetett iskoláról. Ami egyszer megszűnt – mondták –, soha nem fog újraszületni. Van ugyan iskolabusz, amely beszállítja a gyerekeket az illyefalvi központi iskolába, de mi meg voltunk elégedve az itthoni körülményekkel. Néhányunknak szerényebb az anyagi helyzete, nem tudjuk városi iskolába kocsikáztatni gyerekeinket. Ezt az iskolát a város közelsége szüntette meg!
Ez év szeptember elsejétől helyezték a sepsiszentkirályi óvodához Hadnagy Zita óvónőt, aki jelenleg tizennégy kisgyerek oktatója-nevelője, akik „tágasságot követelnek”. Itt minden feltétel adott az eredményes tevékenységhez – mondta az óvónő. Elvárás is lenne: mindenképpen jó volna az udvarra egy játszótér, mert most a falu központi játszóterét használjuk. Nem kellene más, csak egy hinta, esetleg egy libikóka. Az ivóvízellátás gondot okoz: nincs nyomás, ritkán van vizünk. A vécéket ritkán tudjuk lehúzni, tálban mosnak kezet a gyerekek, miután ragasztunk, festünk, gyurmázunk.
A sepsiszentkirályi vízhálózat bővítéséről és a víz nyomásának növelési lehetőségei felől Fodor Imre illyefalvi polgármestertől érdeklődtünk, aki elmondta, hogy valóban felette zavaró a hálózat alacsony nyomása, de a kérdés nem olyan egyszerű, ugyanis kialakulóban egy regionális vízszolgáltató, amely önkormányzati beavatkozással könnyebben létrehozhatja a nyomásemelő állomást. Erről kell minél hamarabb dönteni. Ha ez a változat nem jár sikerrel, akkor az önkormányzatnak kell megoldania.
– Tudni kell azonban azt, hogy mi azon települések közé tartozunk, amelyek ilyen nagy volumenű fejlesztéseket önerőből nem tudnak megoldani. A nyomásnövelő állomás megépítése mindenképpen a jövő esztendő zenéje.
A polgármestertől megtudtuk azt is, egyelőre az a biztos, hogy a község nyert a 3.22-es vidékfejlesztési programnál, s abban benne foglaltatik a sepsiszentkirályi kultúrotthon meg a kőhíd teljes felújítása. A szentkirályiak öröme azonban túl korai, mert a munkálathoz szükséges pénz még nem látszik a kanyartól.
Az ökumenizmus otthona
Sepsiszentkirály legkisebb lélekszámú gyülekezetének, az unitáriusnak társegyházközsége van Botfaluban. Ott 74, itt 60 lélek él ebben a hitben. A lélekszámában megcsappant szentkirályi egyházközséget erősítette a főhatóság azzal, hogy ide csatolta a brassói egyház akkori leányegyházközségét. Akárcsak a megyénken kívül élő evangélikusok, ők is – egyházi beosztás szerint – a mi megyénkhez tartoznak, s utóbbiak a Háromszék-Felsőfehér egyházkör tagjai.
A cukorgyár nyújtotta munkalehetőségek sok magyar családot csaltak a Barcaságra. A gyártelepet népes magyar közösség lakja, mert ahol dolgozni kellett-kell, ott volt a magyar. Nos, ez a magyarság Botfaluban éli szabadon és a legnagyobb szeretetben egyházi életét. A római katolikus filia családi házból bővített a maga számára templomot, és befogadta előbb a református testvéreket, később pedig a maroknyi unitárius kisközösséget is, mely addig csak az időlegesen használt szász lutheránus templomban gyűlhetett össze istentiszteletre. A katolikusok nem fogadják el a protestánsoktól a házbért, s így közös erővel bővítik-szépítik templomukat, részt vesznek egymás ünnepségein. Nyikómalomfalvi faragómesterrel nagy székely kaput állíttattak, elkészült már az a terem is, ahol a szeretetvendégségeket tartják. Minket Bálint György gondnok és az unitáriusok kiváló hármas dalcsoportjának két tagja fogadott, az unitárius Bedőné Csepregi Rozália és a református Tankóné Ungvári Hilda, aki a szentkirályi harangavatón bizonyította tehetségét. A Trió harmadik tagja, Józsefné Csepregi Lenke nyugalmazott zenetanár Vargyason lakik, de amikor kell, vállalja az utazást. Alkalomadtán, hogy szárnyaljon jobban a dal, gitárkísérettel segít testvérük, Csepregi Jenő is.
Példája ez a hely annak, hogy szórványban egy a magyar, kezet fog egymással szeretetben minden felekezet. Búcsúzáskor meghívót nyújtottak át: október 14-én tartják az immár hagyományos öregek vasárnapját.
