Kristó Gyula és Makk Ferenc találóan állapítja meg, hogy az agg, a betegeskedő István-kép, amely az egyik legendából elénk tárul, csak az Imre halála (1031) utáni évekre érvényes. Az ötvenes éveit taposó István királyt az 1031-ből fennmaradt miseruha nemcsak öregnek, hanem megtört, megkeseredett embernek mutatja be.

A trónutódlás kérdése
Imre herceg tragikus halála után az Árpád-ház István király későn született leánytestvérei, majd unokatestvérei vonalán folytatódott. Leánytestvéreit – a szülők, Géza és Sarolt halála után –, a kor szokásának megfelelően, István házasította ki. Az egyiket Aba Sámuelhez, a kavar törzsek vezetőjéhez, a másikat Orseolo Ottó velencei uralkodóhoz adta feleségül.
A király az Imre fia halála utáni években – a már korábban megkedvelt, jól neveltnek látszó és jó kereszténynek gondolt unokaöcsöt – Orseolo Pétert nevezte ki a hadsereg vezérévé. Trónörökös hiányában őt tekintette utódjának, mert benne látta a kereszténység védelmezőjét. Úgy gondolta, hogy csak meggyőződéses keresztény uralkodó biztosíthatja a keresztény Magyarország fennmaradását. Ez nem mindenkinek tetszett, elsősorban István unokatestvére, Vazul (Vászoly) volt elégedetlen.
A régi rend hívei ragaszkodtak az ősi magyar hagyományokhoz, a régi nomád kori szokásokhoz, szerették volna felszámolni a kereszténységet. Ezt jogszerűen csak az Árpád-ház legidősebb tagjának királlyá emelésében látták megvalósíthatónak. Ezért István király legidősebb unokaöccsét, a király nagybátyjának, Mihálynak a fiát, Vazult támogatták a trónra. Vazul István meggyilkolására összeesküvést szervezett. Az 1358-ban írt Bécsi Képes Krónika azonban elhallgatja, hogy ki állt az István- ellenes merénylet mögött. Ennek magyarázata egyszerű: a krónika az 1083 táján írt Kis Legendát használta forrásként. E legendát, amint köztudott, épp a Vazul-unoka, Szent László idején állították össze, egy merényletet szervező nagyapa semmiképp sem illett a képbe.
István kisebb legendája a király elleni merényletről elmondja, hogy az udvar „négy legfőbb nemese”, akik szívük mélyén még mindig pogányok voltak, tervezték meg a gyilkosságot. Azonban az István szobájába osonó gyilkos elejtette kardját, és a király felébredt. István, bár megbocsátott a kegyelemért könyörgő gyilkosnak, parancsára „a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre törvényt mondva, méltó ítélettel sújtotta őket”.
A beteg király e polgárháborús forrongásban csak a nála fiatalabb Gizella királyné támogatására számíthatott. Ennek ellenére a Képes Krónika úgy mutatta be az eseményeket, mintha Vazul lett volna az áldozat. Eszerint a király magához akarta hívatni Vazult, hogy őt nevezze ki örökösének, de a cselszövők ebben megakadályozták. A krónika a királynét vádolja, úgy mutatja be az eseményeket, mintha a Vazul ellen elkövetett kegyetlenkedés hátterében Gizella állt volna.
A valóság azonban más! Vazul szervezte meg a király elleni merényletet, azért, hogy István mellőzte, és nem őt jelölte ki utódjául. A krónika összeállítói csökkenteni próbálták István király felelősségét Vazul kegyetlen megbüntetésében. Vazult a király parancsára tették a trónra alkalmatlanná, megfosztva a szeme világától és megsüketítve. Márpedig ilyen súlyos büntetést csak a király hozhatott. István emberi nagyságára utal az a tény, hogy a lázadó unoka­öcsök, Vazul fiai, András, Béla és Levente békésen elmenekülhettek az országból.
A király Vazult főképp pogánysága miatt nem tartotta megfelelőnek a trónra, míg Orseoló Péterben a kereszténység védelmezőjét látta. A Nagy Legenda szerint, amikor már nem volt kétséges, hogy halála elkerülhetetlen, István „előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet”.

Szent István király halála
A Kis Legenda szerint, István király halálos ágyán ajánlotta fel országát Szűz Máriának oltalmazásra: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom.” Az államalapító király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én halt meg. A magyar történelem legnagyobb alakját Székesfehérváron az általa emeltetett, Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilika közepén, egy „fehér márványból faragott szarkofágba” helyezték örök nyugalomra.
Érdemeit már a 11. században elismerték. A királyt három éven át gyászolták. 1083-ban – I. László magyar király idején – avatták Istvánt szentté, sírja zarándokhellyé vált. Sírja közelében, csodának kö­szönhetően, többen meggyógyultak. Szent István, Szent Imre és Szent Gellért relikviáinak oltárra emelése egyenértékű volt a szentté avatással.
Az oklevelekben az államszervező, a törvényhozó és a hadat vezető szent királyunkat gyakran nevezték „kegyes”-nek (pius), a „legjámborabb”-nak (mitissimus). Ezt egy olyan korban, amikor az uralkodók inkább a „legyőzhetetlen”, a „legdicsőbb” jelzőket használták. Bár az államszervezés és egy új vallás felvétele keménységet, szigorú következetességet követelt, István mégis „a maga korában irgalmas szívű” királynak tekinthető. Az irgalom, a megbocsátás szelleme az István által megteremtett kereszténységben gyökerezik. Szekfű Gyula szavaival: „az új vallás, mely Szent István óta gondoskodott a magyar nép neveléséről és gondolkodása kialakításáról, az evangélium parancsain alapuló vallás volt, a szeretet vallása”.

(folytatjuk)