Hogy kies, de szép hazánkban – Mircea Dinescu találó kifejezésével élve – egy baljósan kezdődő és huszonkét év alatt alaposan el is fuserált, török mintára szerveződő „vadkapitalizmus” farkastörvényei érvényesülnek, igazán nem újdonság. A rendetlenségben és szabálytalanságokban iszonyú rend van és elborzasztó szervezettség.
Elsősorban, tudjuk, minden eladó, a korántsem háztájilag fabrikált fegyverektől a földekig és a nőkig, gyermekekig. Ez sem újdonság, már a nagy Kondukátor idején az állami üzlet centrumában állott a fegyver- és nőkereskedelem.
Mivel az örökbefogadási szabályok a kilencvenes évek eleji első nagy hullámban zajló szabályos gyermekkereskedelem leleplezése után viszonylag szigorodtak – ha szigoron a túlságosan bürokratikus szabályozást értjük –, idén mindössze 1200 gyermeket lehetett törvényesen örökbe fogadni, noha a kérések ennek többszörösét tették ki. Mivel a gyermekek iránti vágy csillapíthatatlan, némely szülők – és mielőtt valaki félreérthetné, korántsem csak romákról van szó, sőt, náluk a gyermek szeretete, a hozzájuk való ragaszkodás hagyományos – kitalálták, hogy a gyermekeik is eladók. Valóságos és működő országos hálózat alakult ki, sokszor a hatóságok tudtával (?), a megszabott ár 5000 lej. Ennyit ér a szülőnek a gyermeke, s aki leperkálja, viheti is. Egy Beszterce-Naszód megyei, kilencgyermekes atya már hat gyermekét adta el, a rejtett kamerával készült, elborzasztó felvételen arca nem látszik ugyan, de hangjában semmi izgalom, nyugodtan, ráérősen mutogatja eladott gyermekeiről gondosan megőrzött fényképeit, azt persze (?), hogy gyermekeivel mi lett, már nem tartja számon, mert minek? Megsegíti őket a jó Isten. Mindnyájan az ő kezében vagyunk.
Írtuk, a gyermekkereskedelemnek valóságos hálózata és szabályai alakultak ki, elő is lehet jegyezni a születendő csecsemőkre – régen királyok házasodtak ilyesformában, a még meg sem született gyermekek jövendő házasságáról döntve. S amikor megszületett, vihetik is.
Mindez hihetetlennek, rémisztőnek tűnik, de igaz, s ha melléje helyezzük a pedofíliáról, a szervkereskedelemről szóló napi híreket – ezeket az eseteket hadd ne minősítsük, minősítik magukat –, minden okunk megvan az aggodalomra. Ha egy ország ide süllyed, ha a szülők felelőtlenek, óhatatlanul is az államnak kell vállalnia a felelősség súlyát. Kíváncsiak lennénk, mit szól mindezekhez, az elharapózó és divatba jövő gyerekkereskedelemhez s a tévéadókon, interneten kerengő rémtörténetekhez a gyermekvédelmi hatóság. S mikor szigorítják már az erre hivatottak az idevágó törvényeket? Mert nemcsak a trikolórra kellene büszkének lenni, hanem a gyermekekre is.
S nem mindegy, hogy mi lesz velük. Az értük érzett szülői felelősséget azért mégsem kellene a jó Istenre hárítani.
