Az ötvenhatos megemlékezések környékén, az egyre fogyó szemtanúkat hiányolva ugyan, de sok minden jár az olyan ember eszében is, mint jelen sorok írója, aki akkor mínusz kétéves volt, s aki csak cseperedő kisdiákként, a felnőttek beszédjére igencsak fülelve kérdezte meg a vendég távozta után a szülőktől, hogy most akkor mi is az az ellenforradalom? Vagy forradalom volt ötvenhatban? Na, ritkán látni olyan riadt szülőarcot, mint én akkor láttam! Aztán a magyarázat, szigorú esketés után: ha bárki kérdi, akkor ellenforradalom. S itthon? – kérdeztem erre. Itthon forradalom, fiam. De csak itthon, ha apádat, anyádat még látni akarod. Soha titkot meg nem tartottam úgy, igaz, kerültem is az olyan helyzetet, hol ez szóba kerülhetett, mert tudtam, hogy még akkor is el bírok pirulni, ha igazat beszélek...
Ismert közéleti ember elevenítette minap fel ezt az időszakot, felidézve az akkori összefogást, és így folytatta (nem szó szerint idézek): az összetartozás felemelő érzése ma nem járja át a nemzetet. Ma értékek csatája dúl. A szemfényvesztő, balosnak látszó hatalomtechnikusok hataloméhsége minden eszközt hajlandó bevetni. Ebben az ádáz küzdelemben legfőképp azokat sajnálom, akiket az orruknál fogva vezetnek. Akiket átjárt a liberálisnak hazudott kérlelhetetlenekből áradó gyűlölet. Akik nem látják, hogy ezek nem baloldaliak, hisz semmi szolidaritást nem mutatnak a bajban lévőkkel, de nem is liberálisok, hiszen a tolerancia nyomai sincsenek meg bennük. Jó lenne megtalálni azokat a szavakat, amelyek kinyitják e megtévesztettek szemeit. Nehéz lesz. Ádáz csatákat vívunk. De ne feledjük, győzni e csatában az fog, akiről a másik oldal felismeri: érte és érdekében is fellépve folytatja a küzdelmet. Hogy újra nemzet, emelkedő nemzet lehessünk.
Igaz gondolatok bizony ezek, és súlyos szavak. És azok egy közírónkéi is, aki felteszi a kérdést: mi volt az oka a kommunisták egyházellenességének? Az, hogy az egyházak a szociális igazságosságon, a magántulajdonon és a hagyományos polgári értékeken alapuló társadalmi rendet hirdették. Ez váltotta ki az igazságtalan és emberellenes, a jog- és tulajdonfosztó, elnyomó rendszer gyűlöletét. Ezért kellett átélnie a meghurcolást, az üldözést számos lelkésznek és a vallásos magyarok tömegének, akiknek áldozatvállalásáról és bátor kiállásáról nem szabad megfeledkeznünk soha. Eddig e másik szép gondolat. S ha már papról van szó, Csaba testvér gondolatai gyönyörűen zárják a sort, és kínálják fel a megoldást: „félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást. Erdélyben a tavaly télen a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt. A kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét. Szerintem ebben a mai gazdasági, társadalmi hullámverésben is, ha magunkban, környezetünkben békés nyugalmat tudnánk teremteni, akkor Isten áldása kiáradna ránk, és megmaradnánk. Ha hitetlenül a gonosz lélekre figyelünk, akkor a félelem, a szorongás, a legtöbbször felesleges pánik, alaptalan stressz összemorzsolja a szívünket is, de a népünket is.”
Nos, itt már nincs mit kommentálni. Csak megfogadni a tanácsot. Szép csendben.