Idézem, amit hozzáfűztem: „Az impozáns székely kapu, a kaviccsal felszórt, elgereblyézett udvar, melynek szélein árvácskákat ültettek a háziak, a két szépen kikészített lakóház, a hozzájuk csatlakozó gazdasági épületek, a folyóvíz az udvaron és a konyhán, az oldalra beállított traktor mind olyan módra vallanak, melyet a házastársak egyike sem örökölt, hanem két keze munkájával maga teremtett. Vitályosék titka egyszerűnek tűnik: a földművesi munkaerkölcs kizárja a nyugdíjasi mentalitást. Amíg az erőnlét megengedi, nincs megállás, taszítani kell. Hogy ebből futotta a felzárkózásra a gazdák élvonalához, futotta a lépéstartásra a technológia változásaival – ehhez azért dupla igyekezetre volt szükség.”
Nos, hat évvel korábbi látogatásom óta nagyot változott a család helyzete, Vitályos Béla két éve meghalt. Mondhatni, munka közben érte a vég, a hegyi legelőre ment ki az aratással elfoglalt fiait helyettesíteni, és másnap holtan találták az erdőben. Az orvosi látlelet szerint egyebek közt szívnagyobbodása is volt – s a nagyszívűséget akár átvitt értelemben is értelmezhetjük, állítják egybehangzóan hozzátartozói. Valójában és szó szerint is a családjáért élt és halt, s példája, mint látni fogjuk az alábbiakban, mélyebben bele sem ivódhatott volna az utódok mentalitásába. Annyira, hogy tulajdonképpen nem is hiánya, hanem pontosan a változatlanság tűnik fel a látogatónak, aki egykori portáján a gazdálkodás menete felől érdeklődik. A gazda helyét ugyanis átvette nagyobbik fia, Barna, aki édesanyjával végzi az azóta semmivel sem kevesebb, fogyni nem akaró tennivalókat, és tartja karban a portát.
Nos, a folytatás fonalát keresve, az itt felnőtt és a falu Étfalva felé eső traktusába áttelepedett Vitályos Attilához, a kisebbik fiúhoz látogattam el a családtörténet újabb fejezetét lejegyzendő.

Miért lehetett szeretni a gyárat?
Vitályos Attila keménykötésű, 45 éves, bajuszos férfiember, nem tagadja egy percig sem édesapja meghatározó szerepét abban, ahogy életmódot választott magának, illetve inkább ahogy azt, amibe beleszületett, elfogadta és vállalta. Tizenhat éve nősült, tíz évvel fiatalabb  csinos felesége és két szép gyereke, egy szőke kislány és egy nagy kamaszfiú végighallgatja beszélgetésünket, nem kívánnak lemaradni a számadásról. A hangulat nem rossz, falubeli származású asszonyát így mutatja be ugyanis: „ha csürkét vehettem, minek vegyek tyúkot!” – s ezen lehetetlen nem kacagni egyet. Mint látni fogjuk, a család semmivel sem játszik kisebb szerepet az életében, mint a gazdálkodás.
– Elvégeztem a nyolc osztályt itthon 1983-ban, szakmát Sepsiszentgyörgyön a törvényszék melletti építészeti szakiskolában szereztem, faipari szakon. Asztalosként kihelyeztek a kovásznai préseltlemezgyárba. Menni kellett, visszafizettették volna az ösztöndíjat, ha nem. De szerettem is a szakmát. Ott egy hónapnál tovább nem dolgoztam. Megsajnáltak. Egy étfalvi kollégámmal együtt ingáztunk, de négykor fel kellett kelnem a csíki vonathoz, azzal bementem Szentgyörgyre, és ott felültem a kovásznai személyre. Ha a csíki késett egy fél órát, busszal mehettünk csak, de jócskán késtünk. A délutáni váltásba pedig délben kellett elindulnom. Na, mi annyira ki voltunk nyiffanva, többet voltunk úton, mint itthon, úgyhogy – mivel a vállalat egyben volt a szentgyörgyi bútorgyárral – végül áthelyeztek ide. Adni akartak lakást is Kovásznán, de nekem örökké az állat volt az életem, a gyárban is tehénen járt az eszem. Nekünk itthon a Ceuşescu-rendszerben is mindig volt négy-öt-hat szarvasmarhánk. Hogy követtük a példát? Hát nekünk szegény apa sose kellett kiabáljon, hogy elvégezzük a feladatunkat. Úgy beléhajtottuk magunkat, hogy abban kifogás nem volt. Szigorú volt, de engem sose vert meg. Nem tiltotta a jövés-menést, de amit kihagyott, azt meg kellett csinálni. Szentgyörgyre kerültem hát, és szerettem a bútorgyárat, mert jó munkaközösség volt. Attól otthon lehetett dolgozni eleget. Mert a gyári nyolc óra után otthonra még sok idő maradt. Nyáron a gyári munka nekem pihenés volt. A munkatársaim kacagtak, ha mondtam. Pihenés volt, szalagmunka. Mikor a gyárból hazajöttünk, egy füzetbe be volt írva: itt és itt vagyunk, kapálni mentünk. Mi mentünk utánuk segíteni. Takartunk, kapáltunk. Nem úgy, hogy egyik ment volna jobbra s a másik balra. Ha egy családban nincs összhang, nem tart össze a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki, akkor attól az Isten őrözzön. Hogy kollektív volt? Hát persze, de ő örökké vállalt kaszálnivalót, ilyen-olyan széleket, sáncoldalakat, s akkor sem szökött neki mindenki a munkának. A brigádosokat szidták, le kellett minden szegelletet pucolni, hát mi elvégeztük. Hogy tudjunk állatot tartani. Szénát olyan oldalakon kaszáltunk, hogy más kimenni sem tudott szekérrel, de mi igen. Vasúti töltésen, mindenfelé. Hol felibe, hol harmadába, de csináltuk.
Hozzáteszi a házigazda: mai házán a cserép abból származik, de tulajdonképpen a telek és az egész épület első fele is akkor vagy később, de a közös munkával készült el. A két fiú születése már eleve azt jelentette, a család minden pénzjövedelmét arra fordítja, hogy az első, aki megnősül, legyen hova vigye feleségét.

Két tehén s egy hektár föld
Vitályos Attila kétlakisága tíz éven át tartott, a megyeszékhelyi bútorgyárat végül 1998-ban hagyta ott, pár hónappal annak csődje előtt. „Már kezdték eladni a gépeket, hogy minket fizethessenek. Egy éve meg voltam nősülve, jött a gyerek, hol adtak fizetést, hol nem. Láttam, már vége. Mikor én eladom a tehént, hogy a szolgát fizethessem, akkor már baj van. Nem volt egy szál deszka, hogy kaszanyelet faragjak magamnak… Még kénozták egy fél évet, s bébukott. Mikor a csoportfelelősnek bejelentettem, hogy jövök el, egy hétig buffogott, nem szólott hezzám. Amit egyszer nekem megmondtak, én azt mindig megcsináltam, hát ezért.”
Ekkor vált fő foglalkozásává az, ami mindig is az volt. Édesapja úgy indította el az önállóság útján, ahogy annak idején őt is útjára bocsátották:
– Adott két tehenet, egy hektár földet s egy disznót. Hogy adhatott volna-e többet? Nem, mert akkor nekik sem volt olyan sok. Azelőtt való évben ment férjhez a leánytestvérem, ő is kapott két tehenet és egy hektár földet. Tudja Isten, de otthon vagy hat maradt talán. Föld kevés volt, mert apáék is négyen voltak testvérek, a nyolc hektárt négyfelé osztották. Apám kapott kettőt, s abból egyet ideadott nekem. A feleségem is örökölt ötven árat, s én aztán kicsidenként még vettem. Anyámnak a bátyja állatorvos, attól is. Azt mondta, a nyolc tehenem közül, ha kiválaszthatja, amelyiket akarja, idead egy hektárt. Olyan 25 millió volt egy tehén. Jó vásár volt. Nos, akkor kellett volna vásárolni, mert olcsó volt még. Ma jobb helyeken százmilliót is elkérnek ugyanannyiért.
Ma öt saját hektár mellett még egy ugyanannyit bérel a gazda, s tehenei számára nyári legelőt bérel, együtt a bátyjával. A testvérek tulajdonképpen közösen művelik a földet, összesen úgy húsz hektárt, Attila mint a család „traktorosa” a három erőgépet is kezeli, az apjukról rájuk maradt géppark tulajdonképpen közös használatban, ezt még kiegészítették ezzel-azzal. A fejőstehenek ellátása egész napi, sőt, évi időbeosztásukat megszabja, esténként kimennek szekérrel a tíz kilométerre fekvő legelőre, ahol alkalmazottjuk állandóan kinn tartózkodik, az esztenán megfejik az állatokat, az éjszakát ott töltik a pásztorok szükségszállásán, nemegyszer az ún. katrucában, reggeli fejés után pedig hozzák be a tejet, és leadják a csarnokban. Sokszor a napi kétszáz litert is eléri saját teheneinél, úgyhogy tulajdonképpen a kétszer huszas állományra akár hűtőtankot is kérhetnének a felvásárlótól, illetve megvehetnék, mert mint mondja, „kihozná az árát”. Sajnálja, hogy annak idején nem vásárolták meg az egyik téeszistállót, nagyüzemileg lehetne kezelni a családi állományt, így az télen kétfelé van a két ház melletti istállóban, és sok időt emészt fel a gondozásuk. Pár éve ugyan sikerült bővítenie hátrafelé a kertjét, azóta istállót, egyebeket messzebb költöztetett a lakóháztól, de a viszonyok így is szűkösek, gátat vetnek a létszámnövelésnek. Nem merült még fel, hogy a két testvér nagyüzemi viszonyokat teremtsen, új istállót építsen? Életkorára hivatkozik, talán késő lenne már. „Egy csomót kínlódtam itthon, most költözzek ki oda valahova?”

A remény fél orvosság
Valami talán öntudatlan, tudatalatti váltás, illetve új lehetőségek kipróbálásának vágya mintha mégis érne a lelkekben, a fiatal feleség és a két szép, még kiskorú gyerek mellett a jó erőben lévő férfi a minap vadonatúj Skoda személyautót vásárolt. Hogy voltak-e valaha üdülni? Még legénykorában elkísért egy iskolai kirándulócsoportot Bulgáriába, járt háromszor a tengerparton, de amióta megnősült, és elkapta a saját gazdálkodás gépszíja, nem tudott elmozdulni állataitól. „Ekkora gazdaság mellett még Szentgyörgyre is gyéren érünk el.” A pénzbevétel főleg a tejből származik, jelenleg egy lej a liter felvásárlási ára.
A növényi kultúrákkal kapcsolatban a következőképpen vélekedik:
– Eleinte termesztettünk pityókát, de nem éri meg. Mikor a tehenekkel kellett megetetni, úgy elment a kedvem. Törökbúzát szoktam vetni, silónak meg leszedni is, csak az idén nem vágott be, esőt nem kapott. Tavaly egy hektárt leszedettem, egész télen a teheneknek az abrak megvolt. A fiam nyolcadikos, nagyfiú, a traktort szereti, kaszál, már a bátyjának a szénát vereti össze. Ilyen szakmára adom be, a Puskásban, azt mondják, van ilyen gépkezelői és mezőgazdasági szak. Az unokatestvére is ott tanul, és sokszor olyanokat mond az apjának, hogy az csak csodálkozik, pedig már tíz éve traktorista. Ha nem volnának a gyerekek, biztosan nem dolgoznék ennyit. Szegény apa is értünk áldozta fel magát. Most egy kicsit könnyebbecske, hogy megnőttek a gyerekek. Emlékszem, egyedül állottam bele egyezni ötven ár répát, mert mindenki el volt foglalva. S bizony előfordult, kétéves lehetett a fiam, vittük magunkkal a mezőre, levertem négy cöveket, csináltam sátrat, s bé a gyereket a sátorba, nem volt mit csinálni, reggeltől estig kapáltunk együtt a feleségemmel. Heteket egyedül kapáltam, míg csecsemő volt.
No, de lejárt a kapálás és le a kézzel kaszálás ideje, ma a derekat más fárasztja. „Lóval közöltük a törökbúzát. Ma megpermetezem, nem kell kapálni.” Ahogy bátyjával felcseperedtek, édesanyjuknak már nem kellett az istállóba kijönnie – mondja, egy­előre saját feleségét még nem tudja mentesíteni e munkától. Nyilván, a fiúra vár már a maga munkaköre, lassan belenő. „Itt is meg lehet élni, nem kell elhányódni másfelé.”
Búcsúzáskor még egy történettel traktál, ebben mintegy összefoglalja, amit erkölcsi tartásáról legfontosabbnak tart:
– Bátyám katona volt, én 16 éves, és a lucernát kellett feltakarni. Szegény apa mondta, rakjam a kecskét fel, a szomszéd levitte őket szekérrel, mert nekünk lovunk akkor nem volt, jármas tehenekkel jártunk. Ki tudja, mikor lesz a temetésnek vége, mondtam, mi Dórival, a leánytestvéremmel elvégezzük addig. Leraktuk a kecskéket, azok ugye karókból állnak, de nem volt elég karó, s én felmásztam a fára, hogy vágjak újat. S hát ahogy vágtam a fészivel, nem figyeltem oda, s egyszer csak buff! Én úgy leestem fejre, hogy a harmadik csigolyám megrepedt, s bécsípte az idegszálat. Öt álló hétig ilyen kopogó deszkán húzatott Sándor doktor. Úgy megszenvedtem, hogy nem kívánom a legnagyobb ellenségemnek sem. Mind kilikadt a hátam. Mikor béhoztak, s a temetésről a rokonság a bajra béfutott, saját fülemmel hallottam: ebből ember többet nem lesz! A doktor három nap nem vett el pénzt. Három nap után kezdtem mozogni. S lássa, helyrejöttem. Mert a reményt nem veszítettem el, meg  akartam gyógyulni. De úgy megszenvedtem, három hónapig bé voltam gipszelve, miután kicsípődött. Nyáron mind kifőtt a hátam. De nem hagytam magam. Tudja, a remény fél orvosság – összegezi a saját erőre támaszkodás tanulságát.