– Hét évvel ezelőtt bénultam le először, de akkor még nem tudtuk, hogy egy daganattól van – kezdi betegsége történetét Pásztor Csaba. – Egy egyszerű mozdulat után félig lebénultam, begyulladt az egész mellkasom, három hónapot fotelben aludtam. Gyulladáscsökkentő­ket kap­tam, de a bal lábamat sokáig nem tudtam mozgatni. Két év múlva, 2007-ben már teljesen lebénult a bal lábam csípőtől lefelé. Eljutottam Budapestre, elkezdték a kivizsgálást, és kiderült, van a gerincemen egy daganat. Az év elején nem javasolták a műtétet, de novemberre már nem uraltam bizonyos funkciókat, egyértelművé vált, hogy el kell távolítani a daganatot. 2007 novemberében Bu­dapesten megműtöttek, és már akkor azt mondta az orvos, nem rák, de határeset. Ezt nem igazán értettem, most már rák, vagy nem rák. Félévenként jártam el­lenőrzésre, az eredményeim jók voltak. Évike, a feleségem végig mellettem volt, s bár jól éreztem magam, lelkileg nagyon megviselt a betegség, megváltozott az életem, mert elbizonytalanodtam.

Az igazi törés
– A következő állomás az Évikém halála volt. 2010. július 20-án öngyilkos lett, kiugrott az ablakon. Depressziós volt az én betegségem után, nagyon megzavar­ta őt ez a helyzet, és véget vetett az életének. Akkor azt gondoltam, én sem akarok tovább élni. Fiam, aki tizenhat évesen elveszítette az édesanyját, és nem is akármilyen körülmények között, ötvenhét kilót fogyott, én harminchetet. Évike halála után annyit hallottam, hogy erősnek kell lennem, mert ott van a fiam. Egy idő után ez zavaró. Én akkor lelkileg meghaltam. Azelőtt mindig vicceltem, legalább kétezer viccet tudok emlékezetből.
– Idén március 6-án belázasodtam, tolószékbe kerültem. Egy pántszerű fájdalmat éreztem a derekam körül, térden alul mindkét lábam lebénult. Arra gondol­tam, megint a gerincemmel van baj. Bras­sóban kezdték a vizsgálatokat, és az ot­tani hema­tológus szerint myeloma mul­­tiplex a be­tegségem. Sajnos, beiga­zo­lódott, ez tulajdonképpen egy vérrák, ami a csontot tá­madja. Tizenegy daganatot találtak, hetet a gerincemen, egyet-egyet a koponyámon, tüdőmön, májamon, végbélen. Nem le­het tudni, hogy mitől alakultak ki, talán nincs is köze a korábbi daganathoz. Nem tudtam felállni az ágyból, nem tudtam ellenőrizni az élettani funkciókat. A gerincem a korábbi műtét miatt már amúgy is gyenge volt, ha most a daganatokat le akar­ták volna műteni, annyira gyengülne, hogy titánlemezzel meg kellene erősíteni, szegezni kellene, és mivel ez a típusú vérrák gyen­gíti a csontokat, mérlegelni kellett, ez a beavatkozás ér-e annyit, biztonságos-e. Nem műtöttek. Áprilistól járok ke­moterápiára, nemrég fejeztem be a hetedik sorozatot, mindenik négy kezelésből áll. Azóta minden negyedik nap kapom a kezelést egy brassói magánkórházban.
– Az országos onkológiai program révén fizeti a kezelést az egészségügyi mi­nisz­térium, de a sok laboratóriumi vizsgá­latnak, az utazásnak a költségeit a páciensnek kell állnia. Ugyanakkor a legtöbb rákos beteg vitaminokra, táplálkozáskiegé­szítőkre, különböző csodakészítményekre is sokat költ, egyesek akár kölcsönt is fel­vesz­nek, hogy finanszírozhassák a gyógyu­lást. Pásztor Csaba ezt hogy csinálja?
– Igen szerencsés helyzetben vagyok, fizeti a biztosító. Egy napi kezelés ára ötszáz lej. Én minden alkalommal százötven lejt fizetek a laboratóriumi analízisekért, amit a kezelés előtt végeznek el, és ötven lej az üzemanyag Brassóig és vissza. Szüleim és egy barátom nagyon sokat segítenek. És persze az egész környezetemből jönnek az emberek tanácsokkal, hogy kinek mi használt. Amikor megtudják valakiről, hogy rákos, első a sajnálat, amit éreznek és éreztetnek, majd amikor kezdünk beszélgetni, jönnek az ötletekkel, persze jóindulattal. Ezeket az információkat meg kell szűrni, mert úgysem lehet egyszerre mindent kipróbálni.

Elfogadás és küzdelem
– Sok esetben a diagnózist csak a beteg hozzátartozóival közli az orvos, de egyre gyakoribb, hogy a páciensek egyenesen rákérdeznek, s mert a tünetek alapján utánaolvasnak, felismerik, hogy nagyobb a baj, mint amit közöltek velük. Ez esetben, hogy történt a közlés, majd az elfogadás?
– Hozzám pszichológust akartak hívni, de úgy döntöttem, engem az élet annyi­ra megedzett, hogy ezt kibírom pszichológus nélkül is. Tudtam, hogy mit akar mondani az orvos, mert egy kórlapon megláttam, hogy mm-gyanús, és utánaolvastam. Nagyon sokat olvastam a betegségemről, többek között azt is, hogy három-öt év a túlélési idő, ebből nem ment ki senki a leírások alapján. Statisz­tika szerint Euró­pában három év a túlélése ennek a betegségnek, Amerikában öt esztendő. Tehát, a tudomány szerint halálra vagyok ítélve. De én nem hagyom fel. Egy magyar orvos által dél-amerikai növényből összeállított teát iszom naponta háromszor, és reggelente megeszem egy gránátalmát, aminek a belét kiszedem és megtöltöm különböző magokkal. Ezenkívül eszem barackmagot a B17 és a ciántartalma miatt, valamint C-vitamint többezres adagban. Milyen különös, míg korábban meg szerettem volna halni, most küzdök az életemért.
Meg fogom cáfolni az orvostudományt, élni akarok és példát mutatni másoknak, hogy mindenki értse meg, nem szabad a szobába bezárkózni, nem szabad magunkba, a fejünkbe bezárkózni. Ebben nagyon sokat segített a fiam, aki első perctől mindent tud a betegségemről. Azt mondta már az elején, gyere, mutassuk meg, hogy ezt is le tudjuk győzni. Jelenleg első éves egyetemista, informatikát tanul, országos kerékpáros triálbajnok, idén a világbajnokságon is részt vett. Azt mondta, apa, annyira szükségem van rád. Ez nekem nagyon sokat jelentett. A nyáron elhatároztam, hogy a fiam érettségijére a lábamon fogok elmenni. És sikerült. Azelőtt két héttel eldobtam a mankót, és egyedül, gyalog mentem a kicsengetésére a Mikó udvarára.
Együtt eredményt értünk el. Tizenegy daganatomból hét már nincsen, eltűnt, és a másik négy daganatnak a gerincemen már csak homályai vannak. Élő példa, itt vagyok, és példámmal szeretnék másoknak is segíteni, erőt adni.
Most egy cégnél dolgozom, cukrászat és pékség, ahol olyan munkaközösségre találtam, mint egy nagy család. A főnököm is sokat segít, bizonyos munkafázisokat, amihez én értek, talán azért vezetett be,  hogy  visszatérjek az életbe.

Ajánlom,
egy rákos ember először is fogadja el a helyzetét. Saját magaddal küzdesz, mert ugyan mindenki gondol a halálra, de a rákos embert ez még jobban foglalkoztatja. Az első napokban, akármilyen erős vagy, összerokkansz, amikor szembesülsz a hírrel. És kérded, miért éppen veled történik meg?
És menjünk el vizsgálatokra, merjünk szembenézni az igazsággal. Mindig van remény, mindig van, amibe belekapaszkodni. El kell fogadni az állapotot, de nem szabad beletörődni.