Nyugdíj­pénztári számsorokból szomorú valóságkép tárul elénk, s a különféle kategóriákba soroltak számára megítélt, egyre csökkenő összegek láttán az az érzésem, mintha csak arra lenne kíváncsi a törvényhozás: mekkora összegből nem lehet még éhen halni? Mert a tisztességes, humánus léthez bizony édeskevés, amit esetenként havi öregségi juttatásként házhoz visz a postás.
Közel négyezer háromszékinek, mezőgazdasági nyugdíjasként a statisztikák szerint például kevesebb mint háromszáz lejt kell havonta beosztania élelmiszerre, gyógy­szerekre, s bár napi betevőre is aligha elegendő ez a pénz, kérdés: miből és hogyan törlesztenek továbbá adókat, illetéket, számlákat? Tény, hogy jelentős a szakadék az egyes juttatások közt, s egyszerre érthetetlen és dühítő, ahogyan az aktuális rendszer embereket osztályoz és honorál. Hogy akinek évtizedekkel ezelőtt munkatáborokban szigorú felügyelet mellett kellett dolgoznia, s komoly erőfeszítések árán mégis sikerült emberként hazatérnie, havonta kevesebb, mint félszáz lejt juttat az illetékes minisztérium, miközben a ’89-es forradalmároknak közel negyvenszer magasabb összeget küldenek haza. Jóval többet, mint a jelenlegi háromszéki átlagkereset...
Hogy milyen algoritmusok, titkos vagy az átlagpolgár számára bonyolult számítások alapján határozták meg törvényhozóink az említett összegeket, kevesek számára ismert, s rejtély vélhetően azok előtt is, akik képviseletünket felvállalták, miként élik túl pár száz lejből napok sorát öregjeink.
S még mielőtt dühös vagy elégedetlenkedő, botjukat rázó idősekként bélyegeznék a létminimumra kényszerített nyugdíjasokat az illetékes tárcák, intézmények, hivatalok vezetői, talán nem ártana legalább egyszer megtapasztalni, hogy száznegyven vagy kétszázkilencvennégy lejből igencsak keserűek a mindennapok, magyarán: nem emberhez méltóak. Hogy ilyen körülmények közt valóban művészet élni, túlélni...