A jó beszédű, nyitott és kedves, negyvenkét éves asszonyból csak úgy árad a családiasság levegője, amit az otthoni jó hangulatot nagyra tartó gyakorló férjek tudnak talán igazán megbecsülni. A múlt héten egyik bátyja, Attila számolt be lapunkban arról, mire vitte saját erejéből közel két és fél évtized alatt, most a lánytestvért kérdeztük, ő hogyan folytatta a szülői hagyományt, a hat éve megszólaltatott, azóta elhunyt Vitályos Béla örökébe lépve, mert mint látni fogjuk, nála is ez kapott fő hangsúlyt az életvitelben. Persze a közelítést akár az újítás oldaláról is elvégezhetnők, arról is sok lenne a mondanivaló, miként arra szintén kitérünk.

A lecke
– Maga jelen volt, amikor bátyja leesett a fá­ról, és kis híján múlt, hogy meg nem nyomoro­dott, miként a múltkor elmesélte. Munka köz­ben érte a baleset. Maga hogyan nőtt bele a mun­­­kába? No de előbb talán arról: a két fiú után bizonyára várták már a leányt a családban…
– Igen, nagyon vártak, édesapám azt mondta, nem hagyja abba, mert neki leánygyermek kell. Aztán meglettem. Még egy fiútestvérem meghalt pici korában, úgyhogy hárman lettek fiúk, de ketten maradtak. Hat évre rá született Attila, utána két évre pedig én. 1970-ben. Akkor édesapám a kollektívben dolgozott tehenészként, édesanyámnak is sokat kellett vállalni, sok kapáló volt. Mi iskolába jártunk, de mikor hazaértünk, otthon egy füzetbe le volt írva, kinek mi az elvégzendő kötelessége. Nem lehettem több tízévesnél, mikor édesapám vállalta a csordapásztorságot a faluban, s a két bátyám volt a segítsége. Aki tartott otthon tehenet, az kicsapta hezzánk, édesapám elvállalta: ennyi pénz, ennyi gabona. Ők hajtották fel a hazajáró csordát, úgy hetven marhát, az erdőre. Mikor nem voltunk vakációban, előfordult, hogy elengedték őket, hol az egyiket, hol a másikat, felváltva, egypár óráról, hogy tudjanak édesapánknak segíteni. Most is ott legeltetnek, csakhogy visszakapta a tulajdonos, azzal kell megegyezni. Akinek nincs legelője, az nem tud tartani. Na, nekem is le volt írva otthon, mit kell hogy dolgozzak. Emlékszem, nem végeztem el, ami ki volt nekem hagyva. Édesapám jött este a tehenekkel, és én nem végeztem el a dolgot. Mit? Pityókát kellett főzni a malacoknak, a disznók alját kellett pucolni, ellátni őket, tüzet kellett gyújtani, udvart kellett seperni, ilyesmiket. De átjött a barátnőm, és eljátszottam az időt. S akkor azt mondta nekem: menjek ki, és hozzak bé egy vesszőt. Visszajöttem: édesapám, nem kaptam. Nem kaptál, na akkor kapok én, Dórika! Engemet akkor úgy megszedett, hogy azt soha életemben el nem felejtem. De az az első és utolsó verés volt, mert engem soha többet nem kellett nevelni, mert én akkor megtanultam, hogy amit rám bíztak, azt el kell végezni. Szerettek, hogyne szerettek volna, de én azt kiköveteltem, megérdemeltem. A bátyám is mondta: elengedett bárhova, de amit meghagyott, azt meg kellett csinálni.
Dóra asszony tizenkét éves, nyolcadikos kislánya hallgatja a nyári konyhában, ahol ülünk, milyen nevelésben volt része édesanyjának. Rögtön kérdezem is, őt bevonják-e a munkába. „Csinálgassa ő is – feleli édesanyja –, udvart seper, port töröl, hátramegyen az istállóba is, ha kell… De nekünk akkor több jutott.” Bizony kisül, más világ van, a Gidófalvára ingázó süldőlány hiába nagyocska már, reggel hatkor vagy máskor hétkor viszi az iskolabusz a szomszéd faluba, és csak délután fél négyre hozza haza, a tanulnivaló pedig annyi, hogy ebédtől lefekvésig nem sok idő jut a házimunkára. A tanulás érezhetően más státusba került a család értékrendjében, különösen, hogy a refibe készül Orsika, s meg kellene, ugye, felelni a felvételi követelményeknek.

A közös kassza
No de a hagyományos munkarend kemény feladatokat rótt a nőkre, s a nyolcvanas évek azt még újabbakkal tetézték.
– A sepsiszentgyörgyi textiliskolában végeztem el a tíz osztályt a nyolcvanas évek végén, varrónő lennék, de sosem szerettem. Az állomáson a zöldséglerakatban, az ILF-ben Benkő Béla bácsi, gidófalvi, volt a főnök, ő felvett engem kihordó munkásnak. Olyan tizennyolc éves voltam, a mai sörfőzde udvarán volt a raktár, ott a zöldséget kellett válogatni, ládákba rakni, és utána kihordani az aprozároknak. A zöldségesüzleteket így hívták. Vagy harmincan voltunk munkásnők, férfi alig egypár. Az emelő feltette a ládákat az autóra, de leszedni, lemérni nekünk kellett, nehezek voltak a ládák. Jó, „nőknek való” munka, az biztos! Hordtuk szét a hat vagy hét városi üzletbe. Én akkor megtetszettem az állomási zöldségesbolt főnöknőjének, Kelemen Katalinnak, és ő kivitt maga mellé az aprozárba. Amikor az állomáson dolgoztam, olyan sorok álltak sokszor, hogy nem látszott a végük. Jöttek fel a gyárakból a munkások, és nem látszott a vége a sornak. ’88-tól ’93-ig dolgoztam ott, általában a délelőtti váltásban, mert délután alkalmival tudtam volna csak bejönni, egyszer felültem, s hárman idegenek mind ijesztgettek. Megkértem, engem a délelőtti váltásba osszon be. Én a fizetésemmel meg voltam elégedve, elértem a 2800 lejt is, az akkor szép pénz volt. Soha nem hiányoztam, egyszer voltam beteg, akkor is bementem, de a főnöknő meglátta, bajom van, hazaküldött. A szabadságot mindig nyáron vettem ki, legtöbbször hetekig kapáltunk, reggeltől estefeléig. Édesapám kivett valami földet, és felibe kapáltuk a törökbúzát. A derekunk úgy elállott, hogy fel se tudtunk egyenesedni.
– Kihasználták az utolsó menetet…
– Mára vége a kapálásnak, vegyszerezünk, s az elég. Hogy félretettem-e a pénzem? Nem, hanem a közös kasszába tettem, akárcsak a bátyáim, akik az iparba jártak akkor. Ha ruhára, erre-arra szükségem volt, azt megvettem, de a többit betettem a közös kasszába, amit édesanyám kezelt. Édesapám szólt: ezt és ezt kell venni – s édesanyám számolta a bankókat. A hozományt, azt a család gyűjtötte össze.

Házasság
A már kereső, de még nem önállósult fiatalok és a szülők közös kasszáját általános szokásjog tartja életben a székelységben, sokszor harmincévesen is a szülőkhöz láncolja a még családot nem alapítókat. Aki viszont házasodni, férjhez menni akar, arról a család minden tekintetben gondoskodik.
– Édesanyám akkor kezdett stafírungozni, mikor még tízesztendős leányka voltam. Hu­szon­négy évesen mentem férjhez, addig kistafí­rungozott. Miből állt a hozományom? Hát min­denből, amit a leány a házhoz kell hogy hozzon. Fazéktól, törülközőtől, bútortól, szőnyegtől ágyneműig minden-minden, ami egyszer kell. Megvette édesanyám az ágyneműnekvalót, és megvarratta, Fotoson egy idős nő nagyon szépen tudott paplant varrni. Elmentünk, a Bo­nan­za bútor megtetszett, megvettük. Konyha- és szobabútort. A konyhabútort, azt már egyenesen idehoztuk Mar­tonosra, mert közben a fér­jem megépítette a házat meg a konyhát. A szo­babútort Gidófalván raktároztuk el. Hogy töb­be került mindez, mint ami fizetést a közösbe betettem? Gon­dolom, többe. Azért volt együtt a család, hogy tudjon mindenkit kielégíteni. Mint a bátyám, én is egy tehenet kaptam, amikor férjhez mentem. A férjem is kapott egyet, azzal kezdtük. Ő még két szép növendék tehenet nevelt. Apósom következő évben meghalt, anyósomnak sok volt a maradék kettő, s hogy apassza, még egyet nekünk adott átal. Így!
– Jaj, az udvarlás. Elég sokáig udvarolt. Eleinte nem annyira. Mi az iskolából ismertük egymást, ő a bátyám osztálytársa volt, két évvel idősebb. Nem volt városi udvarlóm, nem is szerettem volna a városi életet, azt hiszem. Ahogy komolyodtunk, változtak a dolgok. Mikor is írta azt a levelet? – kérdi hirtelen Orsikától. Kiderül, hogy a kislány nemrég megtalálta édesapja anyjának címzett leveleit a nagymamánál – ünnepi és születésnapi felköszöntők –, egyet el is hozott, mint megjegyzi: annyira szépnek találta.
Katonai szolgálatát töltötte épp a legény, s mint sokan, alighanem ott döntötte el, nem tétovázik tovább, s ezzel biztosan nagy örömet szerzett az otthoniaknak. Az udvarlás így is eltartott vagy hat évig, mert közben hajlékot kellett építeni, amit e család is közös erővel húzott fel. Érezni szavaiból, ez volt a házasulandó szándék legbiztosabb garanciája. De életmódot is kellett részben változtatni, a nagy ipari „összeomlásban” ugyanis mindketten az utcára kerültek, állami állásaikat elvesztették.
– Ő lakatos volt az IMASA-ban, egy évvel korábban kitették, engem is hamarosan. Azt nézték, ki nem családos, azok mentek elsőnek. Én mondtam, engem tegyenek ki, ne az étfalvi kolléganőt, akit elhagyott a férje, és egyedül nevelte a három gyerekét. Inkább engem. Tudtam, valahogy csak lesz velem. Egy évre rá, ’94 februárjában volt a lánykérés, a jegyváltás pont a születésem napján. Két „somer” kötött házasságot – neveti el magát. – Szeptemberben költöztem át Martonosra.
– Jaj, az esküvő. Hát ilyen házi esküvő volt, mindent mi állítottunk elő. A gidófalvi kultúrotthonba 160 vendéget hívtunk meg. A férjemék is adtak egy disznót, édesapámék is, le volt vágva egy bornyú, ebből lett az étel. Vagy három napig mind készültünk. Most már konyha van a kultúrházban, akkor mindent nekünk kellett beszereznünk. Mások ma vendéglőben tartják, megrendelik a menüt – nekünk még másképp kellett. A borért elment apósom a Regátba. A menyasszonytánc? Éjfélkor összeszedi a vőfély a pénzt, és jön a menyasszonytánc. Aztán, aki ad, évek múlva visszakapja. Közös életünket így kezdtük. Ennyi állattal. A szomszéd telken, apósoméknál gazdáskodtunk kezdetben, mert az itteni istállót csak 2000-ben építettük meg.
Igen, a hagyományos beosztású udvar – elöl kétfelől a ház és a nyári konyha, hátul a gazdasági udvarban trónol a keresztbe épített istálló –, a háztáji gazdaság ezzel lett teljes. Ne hagyjuk említetlenül az utcára nyúló, gyönyörű faragású székely kaput, annak jelét, hogy a gazda ad portájára, miként az különben minden egyében, a konyhafelszerelésen is meglátszik. Közben a gyarapodás rendjén ’95-ben és ’98-ban megszülettek a gyerekek, Sanyika ma tizennyolc éves és a Puskás Tiva­dar Szak­középiskolában mezőgépésznek tanul, Orsika tizenkettő, és a refibe készül, három városi unokatestvérénél nem adhatja alább.
– Miből állt a napom? – zárja szavait az anyuka. – Felkeltünk, elvégeztük a reggeli bajt, az állatokat el kellett látni, a tejet le kellett a csarnokba adni, aztán mosni, főzni, takarítani. Eleinte nem volt olyan sok állat, a férjem megfejte, mára tizennyolcra szaporodtak a borjakkal együtt. Ma több a munka, de van hozzá munkáskéz is. Most már segít a nagy legény, elvégzik ők a fejést. Én állást kaptam, a köztisztasági Tega díjbeszedője vagyok, kéthavonta végigjárom a házakat az öt faluban, mindenkit megismertem. A mezei munka sokkal könnyebb lett. A férjem annyira gépesítette, traktorja van, kaszája, a szénát összeveri, préseli, vetőgépje és minden egyebe megvan. A saját föld mellett bérelünk is, kell a télirevaló ennyi tehénnek.
*
Magyarósiék viszonylag fiatal család, egyelőre gyerekeik felnevelése és a gazdálkodás köti le őket, legközelebb alighanem fiuk kilépése az életbe, nagykorúsodása lesz az a fordulat, mely újból betájolhatja a família útját. De hogy az pontosan miben fog állni, még korai lenne találgatni is.