Molnár Sándorné tiszteletes asszony
A nagybaconi református parókia épülete olyan különlegesen szép, tágas, tekintélyt és tiszteletet sugalló, hogy ha az embernek éppen nincs dolga, akkor is felkeresi.
Tamás Gyula, a harangozó, akivel a szemközti harangozólakás előtt megismerkedtem, biztat is, hogy mennénk be a paplakra, hátha eddig a tiszteletes úr hazaérkezett a baróti lelkészi megbeszélésről. Nem kéretem magam, megyek.
Magasra nőtt, karcsú tujabokrok vezetnek rá a tekintélyes épületre. A kerítés frissen festett, az utca felőli részen új cserépfedő a téglafalon, a gyep, a gyümölcsfák is gondozottak. A harangozó mintha várná, hogy kérdezzem: mindez kinek a munkája? Kérdezem.
Természetesen, az övé.
A hátsó bejáraton kopogunk. Idősebb hölgy fogad, betessékel a tágas, levegős konyhába. A tiszteletes úr — Molnár Sándor — még nem érkezett haza, szól a tiszteletes asszonynak. Az ötéves kislánnyal, Erzsébettel érkezik. Beszélgetünk. A belső szobában is vannak még gyerekek. Kérdezem, hány gyerek van. Négy — mondja meglepetésemre. (Elszégyellem magamat, mi hatan voltunk testvérek, és nem sokalltuk ezt a létszámot.) A gyerekek nevét, életkorát kérdezem. A fiúcska, Sándor nincs itthon. Ötéves. Júlia, ő tízéves. Erzsébet öt-, Emese, a legkisebb hároméves.
És részemről elhangzik annak a hétnek a legbutább kérdése: a tiszteletes asszony foglalkozása után érdeklődöm. Kántorizál — mondja —, de négy gyerek is van. Ekkor esik le a tantusz: fő foglalkozása az anyaság. (Sylvester)
