Talán nem túloznak azok, akik azt állítják, Háromszéknek is lehetett volna Nobel-díjas tudósa, ha történetesen mindenfelé, ahová eljutott Gaál Sándor kézirata, elméleti fejtegetése, valóban komolyan vették volna kutatásait, s megfelelő anyagi hátteret is biztosítottak volna a bizonyításokhoz.
Magányos, mellőzött tudós volt a mi Gaál Sándorunk, s ma már csak azok emlékeznek rá, akik annak idején valamilyen oknál fogva kapcsolatba kerültek vele, s ha nem is értették fejtegetéseit (mint jelen sorok írója is), de megszállottságát, az igazi tudósokhoz társított különcködését ismerték. Pedig igazán megérdemelné a szélesebb körű ismertséget és elismertséget, mert ha nem vált – egyelőre – közkinccsé évtizedekkel, szinte évszázaddal korábbi felfedezése, csodálatunkat mindenesetre megérdemli.
Ezért üdvözölhetjük meleg szavakkal az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság Sepsiszentgyörgyi Fiókszervezetének kezdeményezését, azt, hogy a magyar tudomány napja alkalmából megemlékezést tartott a névtelen tudósról. Azt hihettük volna, hogy több ismerője és tisztelője van a harminc évvel ezelőtt elhunyt mérnök-fizikusnak, ám kevesen, túlzottan kevesen voltak kíváncsiak azokra a kutatásokra, amelyeket Miholcsa Gyula fizikus, tévés szakember végzett a csöppet sem lebecsülendő, kallódásra ítélt hagyaték feltárásáért és népszerűsítéséért. Váradi József tanár, házigazda meghívta Czegő Zoltán költőt is, aki annak idején sokat tett Gaál Sándor felkarolásáért.
A bemutatott írások, levelek, rajzok mutatják, hogy Gaál Sándor korszakalkotó találmánnyal léphetett volna a világ elé, ha nincs vidéki magányra ítélve, ha legalább a közvetlen környezete felismerhette volna merész gondolatainak újító és meghatározó szerepét. Sorsa is rendkívül hányatott volt, világháborúk, kényszerlakhelyek, kitelepítés jutott neki is osztályrészül, de mindenhol ott volt vele a gondolkodásba vetett hite. Megjárta Nyugat-Európát, levelezett a századelő egyik-másik jeles tudósával, a Siemens elfogadta volna egyik újítását, ha éppen nem akkor oldotta volna meg ugyanazt a kérdést egyik emberük, a legtöbb helyről válasz sem érkezett. A legfájóbb viszont az, hogy a részecskegyorsító, a ciklotron megalkotásához nagyon kevés hiányzott, megfelelő laboratórium hiányában nem tudott megfelelő kísérleteket végezni. Megalkotta aztán más, akihez minden bizonnyal eljutott Gaál Sándor leírása, s meg is kapta érte a Nobel-díjat. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy a jeles román fizikus-matematikus, Vescan nem csupán válaszolt neki, hanem egyik munkáját közzé is tette.
A mi tudósunk élete utolsó évtizedeit – 1972-ben hunyt el – a sepsiszentgyörgyi Mezőgazdasági Középiskola egyik szűk helyiségében élte le, volt időszak, hogy származására, múltjára való tekintettel illegálisan, de az iskola beleegyezésével és támogatásával, ahonnan jóformán ki sem mozdult. Ám megkeresték őt időnként barátok és csodálók, iskolások és gyárigazgatók, akiknek megoldásra volt szükségük egy-egy házi feladat vagy éppenséggel egy gép megtervezésénél, megalkotásánál.
A kiváló fizikus-mérnök Gaál Sándor olyan embereket is megnyert kutatásainak, mint a köztiszteletben álló törvényszéki bíró, néhai Bauer Gusztáv, akivel közösen szerkesztettek egy dugattyúrendszert.
A Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken egyre inkább sűrűsödő megemlékezések érdeklődő közönségére való tekintettel határoztuk el, hogy valamikor a télen a Műszaki Társaság és a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság közösen idézi fel e nagy tudós emlékét és munkásságát, aki elsőként Háromszékről a Nobel-díj közelében járt. S hátha neki is jut majd egy utca a megyeszékhelyen…
Dr. Péter Sándor
