Mindannyian tudjuk, hogy nem igazán tartozik csöpp kis országunk erősségei közé a tanügyi rendszer. Mindenesetre másfél évtizednyi diákságom alatt ezt igazán csak most érzékelem.
Líceumi éveimet szakközépben végeztem, s elmondhatom: e négy év alatt éreztem legkevésbé, hogy tanáraimnak nem csupán az utánam bezsebelt kisebb-nagyobb fizetésük a legfontosabb, hanem időnként valóban törekedtek arra, hogy ama bizonyos 50 perc után elmémben sikerüljön elindítaniuk azt a folyamatot, mely által a padokból kikerülve én is a csodálatos módon konzervatív, tartás nélküli tömegnek egyik hasznos tagjává érhessek. Nekik köszönhetően leérettségiztem, aztán, gondolva az anyagi nehézségekre, úgy döntöttem, kedves kis városunk egyetemén folytatom tanulmányaimat. Bolyais diploma, pont olyan, mint a kolozsvári. Persze, a papír minden városban papír marad, ugyebár?
Mint ismeretes, itteni egyetemünk nagy választékkal rendelkezik, s humán beállítottságomnak köszönhetően a bőség zavarában összevissza húzogattam ujjaim a felvételiről tájékoztató szórólapon, mert azt is tudjuk, sok érdekes szakon tanulhat itt tovább az emberfia. Iróniát félretéve: a kezdeti lelombozódásomat mindenképp kompenzálta mindig optimista természetem. De hát ez így teljes mértékben elfogadható tény is, hiszen amíg el sem kezdődik az oktatás, hiába ítélünk meg egy tanügyi intézményt. Aztán jött az október egy. Na meg a feketeleves.
Különböző okok miatt – melyeket internetről már ismerhetünk – részben magyar nyelvűek a kifüggesztett általános és nem általános tudnivalók. Persze, kisebb részben. Amit igazából mai napig nem értek, hiszen egy olyan intézményről beszélünk, ahol fele-fele arányban mindenképp megtalálhatók mindkét nyelvet beszélők – értem ez- alatt a magyart meg a románt. Első évben még örülhettünk a magyar nyelvű órarendnek, de valamiért egy évvel később ezen jó szokásukat már nem igazán gyakorolták. Summa summarum, úgy gondolom, hiába tépkedünk zászlókat, és hiába ócsárolunk prefektusokat, ha képtelenek vagyunk kiharcolni gyermekeink vagy éppen önmagunk nyelvi jogainak érvényesítését.
Tessék továbblapozni. Itt van még egy olyan is, hogy tanári szaktudás. Tudjuk, hogy egyetemi tanárrá úgy válhat valaki a legkönnyebben, ha már van egyetemi tanár ismerőse, s ha nagyobb posztban, az még jobb. Mindezek ellenére mai napig képtelen vagyok felfogni, miként taníthatnak olyan szakemberek egyetemen, akik a Microsoft Word szövegszerkesztési program tanítása közben megjegyzik, hogy az említett alkalmazás 2007-es verziója nem megfelelő, 2003-ast kell telepíteni a számítógépekre, mert ahhoz van megfelelő operációs rendszer. (Magyarázat: operációs rendszer pl. a Windows XP, de az sem érthető számomra, hogy miért ne haladnánk a korral, hiszen a technikai újítások korában nem hinném, hogy mire lediplomázunk, bármely cégnél is ezen kiadással kell szembesülnünk). Nem értem az elavult adatokat tartalmazó kurzusokat, meg azt sem, hogy ha a kedves diák egy nem Sepsiszentgyörgyön megrendezendő rangosabb versenyre szeretne menni, miért nem talál professzorai közül olyat, aki kísérő tanárként szegődne hozzá, vagy ha éppen dolga miatt nem utazhat el vele az adott megmérettetésre, miért tagadja meg a segítséget a bibliográfia megtalálásában. Minimum. Merthogy értem, líceumi éveim alatt nyugdíjazás előtt álló, beteges tanárnőm Pestig buszozást vállalt – nem beszélve a többhetes felkészítésről, hogy meglegyen az eredménye. Vajon ez most miért nem tapasztalható?
A megtartott órák arányáról értelmetlen beszélnem, mostanra már javult, és soha nem volt tisztem olyant elítélni, akit valóban elszólított a kötelessége, de megjegyzendő itt is egy ékes eset, amikor kedves tanárunk nagy-nagy bocsánatkérés közepette, munkájára hivatkozva távozott az óra elején – s húsz perccel később élettársával láttuk kézen fogva sétálni a város szívében.
Ezek után légy bizakodó, tudást szomjazó diák. Azok után, hogy lustaságból nem biztosítják a kétnyelvűséget, azok után, hogy feltett kérdéseidre sokszor válaszra sem méltatnak, azok után, hogy ha véletlenül munkahellyel rendelkezel, és emiatt csekély a jelenléted, lekezelő bánásmódban részesülsz. Arról nem beszélve, hogy ez beleszámít a jegyedbe.
Kedves tanárok, nem mindenki azért nem jelenik meg az Önök minden óráján, mert éppen trehánykodva Facebookozik! Az, aki egyetemet végez, nem mind a papírért teszi, van, aki karriert építene. De ha nem jársz minden órára, neked ez nem jár? Még ha tudásod megközelíti, vagy éppen el is éri az elvárt szintet. Persze, mindez nem csupán Önökön múlik, de mégis. A felsorolt problémákra így vagy úgy találhatók megoldások. Még folytathatnám a sort, de a nagy egyetemi épületet még jövőre is be kellene népesíteniük, hadd gyártsuk továbbra is a diplomás munkanélkülieket.
Té. Bé.
.jpg)
