Még múlt év novemberében olvashattuk, hogy megjelent Bogdán László, a Háromszék főmunkatársának legújabb, Münchhausen báró kalandjai a Mélabús Tornyok városában című kötete. Akkor a szerző rövid betekintést nyújtott a mű keletkezésének folyamatába. Írása még az 1969-es években kezdődött, aztán többszöri átdolgozás után született meg a keménykötéses változat, melynek hangulatát Siklódi Ferenc illusztrációi fokozzák.
A történet középpontjában a 18. század nagy alakja, a „lódító” Münchhausen báró áll, aki elbeszéléseiben mindig csak füllentett, kénye-kedvére cifrázta csodálatos történeteit. Bogdán László kötete számomra ugyanígy önmagában egy mese. Modern mese, ahol a főhős Münchhausen báró, aki világéletében a nagyvilágot járta, ezer meg ezer kalandot élt át, s mesélt mindig, mígnem élete utolsó szakaszában kihalt belőle történetei iránti szenvedélye. Ekkor pedig eldöntvén, hogy végre mások történetei is érdeklik, felkerekedett, útnak indult, hogy hétköznapi emberek nem hétköznapi történeteit hallgatván választ találjon arra a kérdésre: vajon milyen, ha egy beszélgetés alkalmával őt próbálják elvarázsolni izgalmasabbnál izgalmasabb mesékkel.
Bizarr, olykor groteszk szereplők bukkannak elő a Mélabús Tornyok Városának színfalai mögül, mesélve múltjukról, átkozott jelenükről, törekvéseikről, egész életüket végigkísérő szerelmükről. Forradalomról, ellenzékről, a tiltások értelmetlenségéről, a politika és a média befolyásáról, feleséggyilkosokról, könnyűvérű színésznőcskékről, elbukott diktátorokról. Felvállalva a szócső szerepét, néha provokálva elégíti ki az élettörténetek iránti szomját, s kardot rántani sem fél, fittyet se hány sebeire, melyek nem csupán fizikailag érintik őt. Akar, igazán akar, s mégis érzi a város tornyainak árnyékában, hogy hiába törekszünk a magasba, a fényt láthatjuk, de megérteni és elérni igazán sosem fogjuk.
Rövid életünk elporlik, s tükör előtt káromkodva várjuk a csodát, amikor a szellemek szeszélyességükben egy-egy kívánságunkat teljesítik. Ott állunk a porondon, várva a sikert, mely egyik pillanatról a másikra csupán emlékfoszlánnyá válik, s az idő elrabolja ruganyos lépteinket. Aztán, kívánva a megnyugvást, még egyszer utoljára visszaemlékszünk. Lépésről lépésre számadást készítve minden esztendőnk meséjéről, az igaziról, akit akkor talán nem szabadott volna elengednünk, s végül észrevesszük azt, ami egész végig ott hevert az orrunk előtt, s ami könnyebbé tette volna mindennapjaink kalandjait.
Életünk egyetlen célja az lehet, hogy egymás szemében meglátva önmagunkat higgyünk, bizakodjunk, szeressünk, és örök érvényűt alkossunk, akárcsak az 1700-as évek Münchhausen bárója – akárcsak 21. századunk Bogdán Lászlója.
Bencze Melinda