Az előző részben a jogi személyiség felvételétől való irtózás kérdését jártuk körül, és a megyei állattenyésztés statisztikájába pillantottunk bele, megállapítva, hogy a drámai létszámcsökkenés szarvasmarháknálés más jószágoknál még mindig fennáll, de mintha a gyarapodás irányzata érvényesülne az utóbbi két évben.

Kényszergazdálkodók
– A téeszvilág széthullása után a háztáji gazdálkodás egyfajta felvirágzást ért meg tájainkon, nem is lehetett másként, hiszen sokan kerültek utcára az összeroskadt iparból, s valamiből el kellett tartaniuk magukat. Véleménye szerint mi vár azokra, akik ma némi nyomorúságos nyugdíj, szociális segély mellett vagy anélkül, de egy-két-három vagy akár több szarvasmarhát is tartanak otthon, sertést nevelnek, kertet művelnek, valami szántóval is rendelkeznek? Nos, az ő fő gondjuk mintha mégis a kilátástalanság lenne.
– Róluk sok vita folyt. Véle­ményem szerint az országnak a mezőgazdaság elmaradott volta bizonyos értelemben még javára is szolgált adott években, mert némileg tompította az átállással járó nagy gazdasági válságot, az összeomlás kihatásait, mint említette. Sok család bár időlegesen, de meg tudott élni a háztáji állattartásból, nem voltak egyedül a munkanélküli-segélyre vagy nyugdíjra ráutalva, miután bérjövedelmüket elvesztették. Ma is az ún. félig önfenntartó gazdaságoknak szánt évi 1500 eurós uniós támogatás, mely öt éven át jár annak, akinek megítélik, tulajdonképpen ezeknek szól. Ehhez némi szántóföld is szükséges, amivel sokan rendelkeznek, mert visszakapták. Nem nagy összeg, de ha valakinek nem túl nagyok az igényei, és beosztja a pénzt, azon segíthet. Látni való, hogy eme gazdaságtípus fenntartására mutatkozik némi szándék. Ezeket hát nem kellene szétverni. A sokhektáros nagygazdaság persze más kategória, de párhuzam vonható a turisztikai jelenségekkel: megélhet egymás mellett az ötcsillagos szálloda éppúgy, mint a margarétás kispanzió, mert mindkettő iránt mutatkozik kereslet. Nem kell tehát mindent agyongépesíteni ahhoz, hogy életképesnek bizonyuljon. És itt jön be a hagyományos gazdálkodás és az ökológiai szemlélet érvényesítése, a biotermesztés és a környezetvédelem társítása eme archaikusabb formákkal. Falvanként tíz-húsz családnak, vagy többnek, amely ide sorolható, meglehet a megélhetése ezáltal, ők már nem lesznek az államháztartás eltartottjai, nem lesznek teher az állam nyakán, ha például a maguk hegyi övezetében sikerül megkapaszkodniuk. A Bă­răgan alföldjén persze más megítélés alá esne egypár tehenes, pár sertéses önfenntartási kísérlet, de nálunk megint más a helyzet, itt az életképesnek bizonyulhat 2020-ban és 2030-ban is.

Félig önellátó gazdaságok
El is néptelenednének e falvak, ha erre a rétegre nem fordítanának a segélyprogramok figyelmet. Mivel ezt a támogatási lehetőséget az ismertetett okokból még mindig nagyon kevesen használják ki, s mivel ide sorolható sok közepesnek minősülő mai gazdaság is, ide iktatnánk Incze Péter, az ismert szakember összefoglaló tanulmányából egy rövid ismertetést a témáról, hogy a lehetséges pályázók felmérhessék esélyeiket:
„A megnevezésen azon gazdaságok értendők, amelyek a családi fogyasztáson kívül az általuk megtermelt mezőgazdasági termékek egy részét piacon értékesítik. E fejezet révén a szakminisztérium azt szeretné elérni, hogy ezen gazdaságok növeljék termelésüket, és a piac függvényében termékkínálatuk változatosabbá váljék. A pályázat révén gazdaságonként 1500 eurós támogatás hívható le, ezt a fix összeget öt éven keresztül folyósítják. A pályázónak nem kell önrésszel rendelkeznie, ami hatalmas előny a pénzforrással nem rendelkező pályázók számára. A pályázati feltételek szerint az igénylő nem lehet idősebb 62 évesnél, gazdaságának pedig be kell lennie jegyezve a kifizetési ügynökség farmnyilvántartójába vagy a gazdalajstromba. Alap­feltétel, hogy olyan gazdasággal kell bírnia, amely 2 és 8 közötti, ún. gazdasági egységgel (GE) rendelkezik.”
 A gazdasági egység kiszámításához példát is felhoz a szakember. Egy gazdasági egység 1200 eurónak felel meg. A vidékfejlesztési osztályon megtalálhatóak azok a táblázatok, melyekből kikereshetőek a különböző kultúráknak és az állatfajoknak megfelelő gazdasági egységértékek. Példaként: egy hektár búza 0,174 GE, egy hektár kukorica 0,241, egy hektár burgonya 1,536, egy hektár cukorrépa 0,608, a kaszáló és legelő hektárja 0,166 gazdasági egységgel bír. Egy 2008-as rendelet szerint a pályázónak szabadfoglalkozói engedélyt kell kiváltania, vagy céget, egyéni vállalkozást kell bejegyeztetnie a cégbíróságon. Be kell nyújtania egy egyszerű ötéves üzleti tervet is, természetesen. Az első három év után ellenőrzik, hogy mit ért el. Ennek során be kell tudnia bizonyítani, hogy e három év alatt 20 százalékkal nőtt az eladott termékmennyiség, és gazdasága legalább három gazdasági egységgel többet ér. Ha ezt nem tudja bizonyítani, nem kell visszafizetnie semmit, viszont elesik a következő két évre járó kétszer 1500 eurótól. Pályázni május 15. után lehet a vidékfejlesztési irodán, Sepsiszent­györgyön a Termés utcában.
Mint említettük, a 14 ezer nyilvántartott megyei gazdaságból csak félszáz rendelkezik ma jogi személyiséggel  – íme a szűk keresztmetszet, mely miatt a leginkább rászorultak vagy leginkább jogosultak elesnek eme forma előnyeitől.

Ne hagyjuk a gazdát magára!
Marius Popica az elrugaszkodási lehetőségek közül ismét említi a fiatal gazdák megtelepedését elősegítő támogatást, melynek összege 25 ezerről negyvenezer euróra emelkedett újabban. Ez is alig kiaknázott, s az okot szintén a pénzügyi nyilvántartásba vétellel szembeni ódzkodásban látja.
– Sokan futnak a könyvelési kötelezettségtől, az ellenőrzésektől, mert tartanak a büntetéstől, s mint láttuk, nem ok nélkül. Ezért kellene az érdekvédelemnek, az egyesületeknek jobban működniük, hogy bármilyen visszaélés azonnal megkapja a maga replikáját és szankcióját. Ezért bátorítani kell mindenféle egyesületalakítást. Egy  gazdának sem szabad magára maradnia. A farmernek éreznie kell, hogy egy közösséghez tartozik, amely megvédi őt, ha rosszhiszeműen lépnek fel vele eszemben. Lassacskán utat is tör magának e felismerés, tapasztalható, hogy a tejáralkuban is eredményes az egyesületi fellépés. Hason­lóképpen az országos politikába is bele tudnak általa szólni. De mondok más példát: a legelőhasználók és a tanácsok viszonyáról. Sok falusi legelő a községek igazgatása alatt volt, és ez nem tűnik a legjobb megoldásnak. A támogatásokat ugyanis a helyi tanácsok kapták, márpedig azoknak más feladataik vannak, a támogatás tulajdonképpen az állattenyésztőket illetné meg. Az ügynökségnek sikerült elérnie, hogy kevés ilyen köz­ség maradt, a törvény is változott, s csak abban az esetben engedi meg a dolgot, ha nincs más, aki átvegye a legelőhasználatot. Ma a községi legelők nagy része vagy az esztenatulajdonosok, vagy az állattenyésztői egyesületekre van bízva, a támogatás így a közvetlen jogosultaknak jár. Ők gondoskodnak a legelő feljavításáról is, hiszen az közvetlen érdekükben áll. Így történt a Bodza-vidéken például, átvették a bodzafordulói tanácstól a legelőgazdálkodást a támogatással együtt a szarvasmarhatartók és a juhászok egyesületei, akárcsak Vargyason különben.

Kamarai hálózat vidéken
– Nos, itt érdemes egy másik dolgot is szóba hozni. Mihelyt az egyesületek pénzhez jutnak, mindjárt megnyílik a lehetősége annak, hogy azok egy irodát állítsanak fel, abba egy tanácsadó szakembert alkalmazzanak. Ha egy mérnök segítségük van, mindjárt jobban megy a dossziék összeállítása, a pályázati dokumentáció elkészítése. És a farmer akkor a maga dolgával foglalkozhat, fej, szánt és vet, s nem az iratcsomók összeállítása miatt fáj a feje, mivel tudja, ott áll mögötte a mezőgazdasági tanácsadó, aki mindezt elvégzi helyette, akihez mint saját alkalmazottjához bármikor fordulhat egyéb tanácsért is.
Eme irodák felállítási folyamata beindult már Háromszéken, megoldatlansága persze összefügg a mezőgazdasági kamara megalakulásának a kelleténél régebben vajúdó kérdésével. Popica szerint ennek kellene a mezőgazdasági kifizetési ügynökség (APIA), a vidékfejlesztési ügynökség, a pénzügy és az egyszerű gazda közti láncszemnek lennie.
A szakember a fő gondot nem a mezőgazdasági tanácsadók hiányában látja, hanem abban, ki javadalmazza őket. Úgy gondolja, az csak az egyesület lehet. Egy ilyen tanácsadónak számítógépes ismeretekkel is kellene rendelkeznie a szakértelem mellett, bizonyos rátermettség okvetlen megkívántatna, mert nem elég megérteni, megértetni is tudni kell másokkal, amit magunk tudunk. Popica szerint e tanácsadói hálózat kiépítése kell hogy a következő lépés legyen, ez nyugaton is így működik. A mezőgazdasági kamarákról szóló törvény alkalmazása is azért késlekedik annyit, mondja, mert e tanácsadók javadalmazására nem találnak megoldást. Érthető a gazdák eddigi érdektelensége, hiszen a tanácsokhoz beosztott mérnökök hasznát eddig nemigen látták. Ha viszont a szakember az egyesületnek komoly pályázatokat nyer meg, akkor mind­járt másképpen tevődik fel a kérdés, és nyilvánvalóvá válik a közösségbe tömörülés hasznos volta, miként az egyén haszna sem elhanyagolható, hiszen lesz, akihez fordulni személyes ügyeiben is, ha támogatásért folyamodik.