Az előző részekben bemutattuk a sepsiszentgyörgyi református egyházközség Szenczi Molnár Albert Könyvtárában működő Bonus Pastor Alapítvány szenvedélybetegeket segítő csoportját. Olvashattak vezetőjének életéről. Megismerhették a hozzátartozói csoportból a fiát egyedül nevelő édesanya lelki szenvedéseit, és azt, ahogyan sikerült legyőznie a nehézségeket. Múlt csütörtökön olyan fiatalember vallott életéről, aki erős játékszenvedély rabja volt. Most az ő vallomását folytatjuk.
Nem tudok leállni...
Az én gyógyulásom a tizenhét éves szenvedélybetegségből akkor kezdődött el, amikor elfogadtam, hogy legyőzött. Amikor beismertem, hogy egyedül képtelen vagyok megszabadulni tőle. És ekkor segítséget kértem édesanyámtól és a feleségemtől.
Akkorra már nagyon leszűkült az életem, visszacsúsztam gyermeki szintre, nem volt veszélyérzetem, és mindent kockára tettem. Beszűkült az agyam, a tudatom, úgy éreztem, mintha én irányítanám a játékgépet – közben fordítva volt. Királynak éreztem magam, amikor játszottam, elmenekültem a konfliktusokból. Feleségem végig kitartott mellettem, de ultimátumot adott, hogy rendezzem az életemet. És akkor nagyon elgondolkoztam: megéri, hogy elveszítsem a családomat?
Legelőször édesanyámnak mondtam el: tudom, hogy rosszat teszek, de nem tudok leállni, segítsenek valahogy. Ő olvasott a Háromszékben a támogatócsoportról, és akkor jó ötletnek találtuk áthívni egy beszélgetésre a csoport vezetőjét, Kozma Ferencet. Látogatása után reménykedni kezdtem, hogyha neki sikerült legyőznie a nehézségeit, akkor nekem is sikerülhet. Inkább a csoportba járást választottam, mint a gyógyszereket.
Ekkor új fejezet kezdődött az életemben, megtörtént az első fordulat.
Nyolc hónap után abba a tévedésbe estem, hogy azt hittem, meggyógyultam, nincs szükségem a csoportra. De aztán egy kiránduláson, látva a barátok mulatását, az alkoholmentes sört bevágtam a bokorba, és megittam a vodkát, utána a sört. Bekattant újból az agyam, hogy csak ma este bulizunk egyet. Másnap beteg voltam, de már nem tudtam megállni. A „kutyaharapást szőrével” akartam gyógyítani, megint hajnalban mentem haza. Akkor a feleségem kipakolt, hiába kértem, adjon még egy esélyt... Újra felhívtam Ferencet, akkor ajánlotta a rövid terápiás gyógyítót. Reménnyel tele érkeztem meg Mezőpanitra.
Szabadulás
A gyógyító végén volt egy csodálatos istentisztelet a református gyülekezetben. Ott volt az egész falu. Akkor, abban a szeretetközösségben megéreztem az Isten jelenlétét. Attól a perctől fogva az elmém kivilágosodott, elmúltak a félelmeim, mintha minden gondom elmúlt volna. Megkaptam a szabadulást!
Azóta visszakaptam a családomat, bocsánatot kértem, tettekkel is próbálom igazolni változásomat. Tudatában vagyok, hogy boldogságot pénzzel venni nem lehet, de visszavásárolni sem az okozott sérelmeket, sebeket. Fohászkodom az Úrhoz, hogy segítsen elviselni ezt a terhet a keresztig, ahol letehetem. A szüleimmel is rendeztem a kapcsolatot. Kislányomat is boldogabbnak látom.
Szeretném elmondani: én egy nagy családot kaptam a csoportban. Kell a csoport megtartó ereje, az utógondozási programok, egymástól és az Istentől erőt kapunk... Már nincsenek hamis álmaim, csak azt szeretném, ha jó férj, jó apa és jó gyermek lehetnék. Hogy érezzem magam jól a bőrömben, és valahogy visszaadjam másoknak azt a lehetőséget, amit én kaptam.
Az őszinteség a kulcs, és változás nélkül nincs gyógyulás. Ezt mélyen bevéstem a fejembe. Tudom, mi voltam, szeretem, aki most vagyok, és nem félek a jövőtől, mert Isten már ott van.
