...de az is lehet, hogy még lennebb, mindegy, a lényeg, hogy fáj egy kicsit, sajog egy kicsit, legyint egyet erre, legyint, mert mit csináljon, öregedünk, öregedünk, mondja magának, mint minden ember, mint minden normális, rendes, rendesen normális ember, telik az idő, mondja magának, mint szinte minden helyi ember ezeket a közhelyeket, miközben a fürdő felé szédeleg, mert valahogy a feje is fáj, az is hasogat, az is rendetlenkedik, mint minden rendes embernek, mint szinte mindenik közönséges emberi lénynek, tapogat a fürdőszoba felé, nekiütközik a szekrény sarkának, nekiütközik a széknek, asztalnak, azt a’, szisszen fel, mint minden karakán helyi székely ember ilyenkor, és egy rettenetes huszáros káromkodást présel el a fogai között, mint minden rendes, normális, karakán helyi székely ember ilyenkor, ki is engedné a fogai kerítése közül, ha nem aludnának a gyerekek, ha nem aludna még a hites felesége, hogy az a magasságos, mondja ezért csak magában, mert ő is ember, mert ő is érez, mert ő sincsen fából, akár a többi ember, neki is vannak érzelmei, neki is vannak érzései, neki is két láb lóg ki a testéből, két láb, két kar, egy finom székely-magyar orr, két ügyes székely-magyar fül, egyenesen tatár pontocskával, bütyköcskével a jobb fül karimáján, tehát a legrégebbi, legősibb, legtisztább itteni fajtából való, egyenesen tatár pofacsontokkal az arcán, ami megint csak a legtisztább, legősibb itteni fajtából valót jelenthet csakis, semmi mást, mert nem is keveredne ő semmi mással, senki mással, csakis tiszta forrásból, neki még a lelkén is vitézkötés van, a szíve csücskében is vitézkötés van, ami nem is baj, mindenkinek az van és ott van, ahol neki tetszik, de neki ott van, és kész, illik hát látványosan viselni, illik kiteregetni, hogy lássák mások is, hogy tudják mások is, hogy ő nem olyan, hogy ő nem ilyen-olyan, hogy ő igazi helyi Ilyen, hogy ő igazi helyi Olyan, még ha kiabálni is kell néha, hogy ezt kifejthesse, és könnyezve énekeli a székely himnuszt az esküvőkön, és szipogva énekeli a magyar himnuszt különféle ünnepélyes alkalmakon, amikor a templomot és az iskolát, a víz szalad, a kő maradot is elmondják igazi pirospozsgás, kikeményített népiesbe öltöztetett lányok és fiúk, a mi igazi ifjúságunk, az igazi ifjaink, az utánunk jövő nemzedékek, amelyek továbbviszik majd mindazt, amit mi megalkottunk, amit mi megteremtettünk, amit ősapáink vértől áztatott földjén, ükapáink, szépapáink csontjai fölött mi véres verítékünkkel megvalósítottunk, amit ük-, szép- és dédapáink emlékére mi megtartottunk vérzivataros esztendőkön keresztül kicsinyke kis népünk igazi felemelkedésére és dicsőségére, akiknek ott vannak most a sírjai a temetőinkben, és akiknek ki tudja, még hol domborulnak, a világnak mely részein, akik ott fekszenek a világ annyi pontján, avagy itt „e kapitalista kő-, bronz-, márvány-, gránit-mocsokban, e gazdasági förtelemben, e dühöngő pénz-paradicsomban, gőgös bronz-gyárosok, elhülyült márvány-atyák, fehér márvány-rózsákkal behintett muraközi kancák, kőpáncélsisakos hülye tábornok-urak, duplacsövű puskával merengő bronzvadászok között, kiknek bronz-kalapját, bajszos arcát a galambok, harkályok, cinkék, rigók lefosták”, így töpreng, gondolkozik reggel korán, szinte hajnalosan a fürdőbe menet, miközben asztalnak, széknek, szekrénynek nekiütközik, sajog a térde, lába, az oldala, hasít a lapockája, a gerince, fájlalja mindenét, miközben belép a fürdőszobába, felkapcsolja a villanyt, álmosan, hunyorgó szemekkel belenéz a tükörbe, vizsgálgatja arcát, táskásodó szeme alját, nézegeti a ráncokat, a borostát az arcán, simogatja ujjai hegyével a bőrt a pofázmányán, nézegeti, vizsgálgatja, és eszébe nem jut, hogy ő ezt az embert meg nem borotválná, hanem kisdolgát végzi, majd vizet szór arcába, jó hideg vizet, hogy ébredjen, mert frissnek kell lennie, tisztának kell lennie, amikor kicsoszog majd innen jó hajnalosan, és leül a számítógép villogó képernyője elé, és nekikezd az olvasásnak előbb, majd az írásnak nem sokkal azután, a kommentek írásának, úgy, ahogy szokta, karakán helyi ember módjára, gerincesen, karakán módon – és név nélkül, természetesen.