Rétegzett líraiság, értelmezhetőség, árnyalt rezdülések a mozgásszínház nyelvén – tömöríthetnénk fogalmakba a sepsiszentgyörgyi M Stúdió legújabb előadásának negyvenöt percét.
Szerencsére a Kecsevecse című produkció több ennél: olyan emberi történet – vagy inkább történés? –, mely jellemzőbb, mint hinni szeretnénk, haszontalan pókhálóként fonja be életünket. Veres Nagy Attila rendező, a társulat színésze olyan előadást teremtett, melynek nincs konkrét sztorija, vázlatszerű, de mégis elgondolkodtató groteszk színházi mű. Az már önmagában is figyelemre méltó, hogy az M Stúdió színészei rendezőként is kipróbálják magukat – a mostani előadás a harmadik ebben a sorban –, ezzel is igazolván, nemcsak „interpretátorok”, hanem világunkhoz érzékenységgel viszonyuló alkotók.
Veres Nagy Attila úgy véli, a Kecsevecsének nincs különösebb története. Ez igaz is, meg nem is. Két férfi találkozásáról szól, egy belső folyamat kivetítése. Finom és erőteljes gesztusokkal érzékelteti, hogyan próbálnak ismerkedni, mihez kezdenek egymással, közösen létezni, de végeredményképpen felőrlik, ledarálják egymást. Ismerős kép, hiszen a társas emberi viselkedés eme sajátossága nem elszigetelt, jelen van a társadalom minden sejtjében: a vállalat csarnokában, az otthon kőpoklában, a füstös kocsmaasztalnál. Az embereket figyelve ezt látta s ezt kívánta megmutatni Veres Nagy Attila – a képek összeillesztésében segítette Márton Imola dramaturg –, s ehhez két olyan, egymásnak feszülő karaktert keresett, aki színészi teljesítményével szerethetővé teszi az előadást. Szekrényes László alakítja a durvább, brutálisabb férfit, míg Orbán Levente az érzékenyebbet, a merengőbbet, ő az, aki kettejük konfliktusában alulmarad. Két „szomorú bohóc” összefeszülésében „megzabálja” egymást: a hordófedőt gurító Szekrényes bárgyú portrét rajzol, miközben Orbán pontosan körvonalaz, később Szekrényes visszakéri a virágot, melyet Orbán adott a nézőnek. Nincs esély együttműködésre, összefogásra. Mindkettejük alakítása precíz, olajozott. Kiemelendő, hogy a társulat ebben az évadban szerződtette Orbán Leventét, és jól járt vele: már minden tekintetben színpadra termett színész-alkat.
Szokatlan módon a nézőknek talpon kell állniuk, de e rendezői koncepció nem zavaró. Az előadást két rövidebb szövegrész foglalja keretbe, az elején Szekrényes a legendás Tarkovszkij Sztalker című filmjéből mond egy kismonológot, a végén Orbán a lengyel Tadeusz Kantor sorait idézi. Előbbi azt hangoztatja, „azt hittem, átformálom őket, de ők formáltak át engem”, utóbbi „kegyetlen ítélet-végrehajtókat, ostoba interpretátorokat” emleget. Mindketten gyötrődő színészekre villantanak, így a Kecsevecse egyik lehetséges értelmezése szerint a színész kiszolgáltatottságát, kihasználhatóságát boncolgatja; színház a színházban.
Különben bárki lehet kiszolgáltatott, kihasználható. És ledarálható. Ilyenek vagyunk.
