Én valahogy ösztönösen menekültem a regényben szereplő Farczádi tiszteletes úr (alias Szabó Jenő) által felkínált lelkipásztori modelltől, és inkább – szintén a regényben szereplő – Böjte János akartam lenni, aki hitt abban, hogy minden helyrehozható, ha megvan hozzá a hit, a tiszta szándék és az áldozatvállalás.
Annak az értelmiségi létnek a formáját hordoztam magamban, aki mindenért felelős, ami körülötte történik. Azt is meg kellett tanulnom azonban, hogy aki alig egy hajszálnyival előbb jár az útkeresésben és az útépítésben, azt megpróbálják megállítani és visszahúzni, de erről az útról semmi sem tudott letéríteni. A legnehezebb az volt, hogy elhitessem a közösséggel: minden érettük történik, még azok a dolgok is, amiből látszólag közvetlenül nem részesültek. Az én egyik kezemben kard, a másikban vakolókanál volt, úgy, mint a fogságból hazatérő zsidók kezében. A beszéd éles kardjával próbáltam rendet vágni és utat mutatni a léleknek, a vakolókanállal pedig építgettem a földi élet minden területén. Közben én is formálódtam, gazdagabb lettem az emberi kapcsolatok által.
Illyefalván az elmúlt huszonöt évben az idelátogatókkal együtt több mint százezer emberrel találkoztam, akik engem megérintettek, és én is megérintettem őket. Így lettem és lehettem az, aki ma vagyok, az erdélyi reformátusok püspöke. Isten számomra Illyefalvát mint gyakorlópályát jelölte ki, hogy felkészítsen a nagy feladatra, s amikor már-már hajlamos voltam, hogy idealizáljam az itt eltöltött éveket, akkor a püspökszenteléssel egy időben történt a parókia kirablása. Ez arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy Isten munkálkodik, de ugyanakkor a gonosz is. Azonban a végső győzelem mindig az Istené.
Én nem engedem, hogy ez legyen az utolsó kép, ami belém rögzül, hanem az a sok-sok örömteli pillanat maradjon meg, amit együtt töltöttünk a huszonöt év alatt.
Az Istennek békessége, szeretete őrizze meg ezt a közösséget.

Kató Béla

(Az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a Háromszék felkérésére megfogalmazott gondolatai)