Szentkatolna településszerkezetét nézve megállapíthatjuk, hogy több kisebb-nagyobb pázsitos tere is kialakult az évszázadok során: Felsőpázsint a neve a felszegi falurészen lévőnek, Alsópázsint az alszeginek és Nagypázsint a falu központjában elterülőnek. Ez utóbbi, amely a Kézdivásárhelyre vezető megyei út jobb oldalán, a Felszeg utcától nyugatra terül el, 1989-re teljesen beépített területté vált.
Elsőként egyemeletes tömbházat építettek rá az 1940-es évek végén az újonnan alakult állami gazdaság dolgozóinak, majd 1975-ben egy másik szögletébe a körorvosi rendelő került.
Az idők során többféle, jól meghatározott szerepe volt a Nagypázsintnak: árvíz, tűzvész vagy földrengés esetén például ide menekülhetett a lakosság, 1848-ban toborzót tartottak a szabadságharc előkészítéseként, aztán 1919-től futballmérkőzéseknek adott helyet (az elsőt Lemhény csapatával játszották), az önkéntes tűzoltók versenyeit tartották itt, vándorcirkuszok verték fel sátrukat, sétatérként szolgált.
1940-ben igen emlékezetes esemény helyszíne volt a Nagypázsint: szeptember 13-án, egy gyönyörű őszi napon itt avatták fel az országzászlót. Az ünnepségről adatközlőm, idős Györbiró Anna, akit Bálint Gábor-emlékek után kutatva kerestem fel, ezelőtt mintegy ötven évvel így idézte fel a történteket: „Szép idő volt. A zászló felvonása után beszédek, énekszámok és szavalatok hangzottak el. Egyedül a szomszéd lányra, Dénes Icára emlékszem, aki Reményik Sándor Az ige című versét szavalta el.”
Ezt a verset különben az 1930-as évek közepén (1935–36) Szentkatolnán, a felekezeti iskolában szolgáló tanító, Péter Gergely tanította be akkori diákjának, amelyet nyilvánosan, egy ünnepség alkalmával el is szavaltatott vele, és ennek az lett a következménye, hogy a tanítót a hatóságok felmentették.
A zászlóavató ünnepség a himnusz eléneklésével fejeződött be. Este a gazdaköri székház (ma a falu művelődési háza) nagytermében táncmulatságra került sor.
Annus néni ekkor ajándékozta nekem a zászlóavatásról készült mellékelt fotót.
