Életünk során sokszor kerülünk döntéshelyzetbe. Döntéseinket két alapvető tényező határozza meg. Egyrészt annak a társadalmi rendszernek erkölcsi normái, amelyben élünk, másrészt személyiségünk öröklött és tanult viselkedése (jellemünk), amely többnyire alkalmazkodó (konvencionális), ritkábban ettől eltérő: olyan általános erkölcsi elvek alapján születik döntés, amelyeket az adott társadalmi rendszer nem fogad el.
Azokra a helyzetekre gondoljunk, amikor „becsület”-parancsnak engedelmeskedünk, amelyet személyiségünk, jellemünk igazságosnak tart, de a társadalom konvencionális normarendszerében nem áll „leírva”.
A mi jelenlegi társadalmunk a polgári–keresztény erkölcs normái szerint alkotta meg törvényeit, ám ez nem volt így harminc-negyven évvel ezelőtt. A kommunizmus erkölcsi (?) normáit már Lenin meghatározta: „A kommunista erkölcs alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőződéséért vívott harc... a burzsoázia gyűlöletére, osztályszolidaritásra, összefogásra kell nevelni a munkásosztályt.” Tehát erkölcs (?), amely kizárólagosságra és gyűlöletre alapozza sajátos rendszerét...
Egy akkoriban megtörtént esetet írok le. János (fiktív név), ahogy akkoriban nevezték, középkáder, osztályvezető tisztviselő egy üzemben. Családos, egy kisfiú apja. A fia azonban olyan – nálunk nem gyógyítható – bénulásos betegséggel született, amelyet valamennyire is helyrehozni Romániában nem volt lehetőség. Az NSZK-ban ötvenszázalékos esélyt adtak a gyógyulásra, ha kiviszik hosszabb kezelésre. Útlevél, s persze pénz is kellett. A milícián azt mondták, csak az államvédelmisek (Securitate) beleegyezésével adhatnak útlevelet az NSZK-ba. Elment tehát János a szeku nagy hatalmú főnökéhez, I. C. ezredeshez. Az ezredes figyelmesen végighallgatta, majd kilátásba helyezte neki és gyermekének az útlevelet, ha... vállalja „a segítséget” szocialista államunk biztonságáért, amelyet külföldi és belföldi ellenségeink szüntelenül fenyegetnek. Ebben az esetben szól a biztosítónak is, hogy ne akadékoskodjanak az anyagi segéllyel. Természetesen a felesége és az öccse családja a garancia, amennyiben megpróbálna kinn maradni, vagy „elfelejtkezni” kötelezvényéről. Tudja – tette hozzá –, nekünk sokat ártanak az NSZK-ba kiszököttek, tudni akarunk róluk is. Kapcsolatba léphetne velük, mivel úgyis hosszabb ideig lesz odakint.
János mereven nézett az ezredesre, majd lehajtotta a fejét. Égett az arca. Tudta, ha vállalja, soha nem szabadul meg tőlük. Feleségét, öccsének családját pedig börtönbe juttatja vagy üldözésnek teszi ki, ha kinn marad. De mi lesz Jancsikával – esett újra kétségbe gyermekéért. Hallgatott... Rendben – szólalt meg végül az ezredes –, magának sürgős... Jöjjön vissza két hét múlva, de ne hamarabb. János felállt, elfogadta a kemény szorítású kezet, és elment.
Eddig – a befejezetlen történet. Én tudom, hogy mi volt a folytatása, de nem árulom el.
János döntött.
Önök hogyan döntöttek volna?
