– Elvira! Hány asszonynak adatik meg az a szerencse, hogy Párizsban miniszter felesége lehessen? – érvelt madame Stoicescu.
– Én tartózkodom a tanácsadástól – mondta könnyekbe fátyolozódó tekintettel M. barátnőm.
Ő szegény olasz családból származott, de gyönyörű nő volt, és Franciaország egyik leggazdagabb emberéhez, egy zsidó báróhoz ment feleségül. Fiúgyermekeit meg is „jegyezték” ősi zsidó szertartás szerint. M. példaértékű édesanya volt, de titokban reménytelenül szerelmes egy koldusszegény orvostanhallgatóba.
Nos, térjünk vissza az időben! Én még a Párizsi Egyetem Nemzetközi Kórházában dolgoztam, következetesen éjszakai műszakban. Délelőttönként ekkor jártam a hároméves időtartamú kozmetológiai iskolába is. Egyik este bementem a klinikára, és láttam, hogy két új betegem van, mindkettő súlyos. Az egyiket Claude Lesueur-nek hívták, infarktussal hozták be, a másik kórlapon pedig a Jean-Pierre Roget név szerepelt. Amikor kolléganőmtől átvettem a stafétát, suttogva figyelmeztetett, hogy az utóbbi úr nem akárki, ő a francia külkereskedelmi miniszter! – Megértettem, mondtam.
Két kolléganőm szabadságon volt, egyedül maradtam. Túlestünk az esti nagy hajrán. Ekkor a miniszter kijött, fel-alá sétálgatott a folyosón, és egyszer csak bekopogott hozzám.
– Kedves nővér! Megengedi-e, hogy leüljek ide egy kevéskét? Ön magyar, ugye? – kérdezte, elárulva, kiérzik ez a kiejtésemből.
– Valóban magyar vagyok, bár Románia területén születtem – válaszoltam.
– Fiatal koromban volt egy budapesti hölgyismerősöm, Júliának hívták. Meghalt, szegény, autóbalesetben. Őt szerettem volna elvenni feleségül – mesélte a miniszter, és ennyi volt a „felvezető” szöveg első este.
Másnap ismét bekopogott, és újból engedélyt kért, hogy leülhessen.
– Bocsánatot kérek, mondtam. – Ha valami panasza van, szívesen segítek, de nem tudok most beszélgetni. Tanulnom kell. Holnap vizsgázom!
– Mit tanul, és hol? – érdeklődött.
– Kozmetológiát tanulok.
Nem zavart többé a miniszter, visszament a szobájába, és lefeküdt. Reggel, a vizit előtt az ellenőrző körutamon mindent rendben találtam nála. Szobatársa, Lesueur úr, aki ügyvéd volt, reggelre magához tért. Őt egész éjjel perfúzióztam, mert kómában hozták be. Elvégeztem a munkáimat, majd visszatértem hozzá, mert láttam, hogy sír. Valami nincs rendjén, ha egy férfi sír, gondoltam, és rákérdeztem: miben segíthetnék.
– Tessék elképzelni, hogy negyvenéves feleségem a karjaimban halt meg szívinfarktusban. Az apámat pedig három napja temettük. Egy hónap alatt két családtagot veszítettem, és íme, én is kórházba kerültem. Öt gyermekem van otthon, és két idős embernek kell gondját viselnem. Egyik édesanyám, másik pedig néhai feleségem édesanyja – panaszkodott az ügyvéd.
Beadtam neki egy nyugtatót, utána pedig elmeséltem, hogy én is miként tértem vissza a halálból, és íme, itt vagyok. Meg is nyugodott a beteg, belealudt bánatába. Másnap este már közelebb voltunk a karácsonyi ünnepekhez, és ilyenkor a franciák különleges tésztákat sütnek, úgy hívják: buche de noël. Úgy néz ki, mint egy fatörzs, és mindenféle díszítéseket festenek rá. Épp a metró bejáratánál árulták. Gondoltam egyet, és vásároltam egy „fatörzset” az ügyvédnek, mert tudtam, hogy újabb perfúziót kell feltennem neki. Amikor átadtam a karácsonyi tésztát, meglepődött. Nem érthette, mirefel ez a figyelmesség, mert azért Franciaországban is hajtja a munkát mindenki, és nem áll le lelkipásztorkodni idegenekkel. De én leálltam, és elmeséltem neki, hogy milyen messziről menekültem Franciaor­szágba, hogy van egy kisfiam, és hogy minden munkalehetőséget megragadok, mert szebb jövőt szeretnék a gyermekemnek. Bevallom: nekem is jólesett, hogy valakivel szóba állhattam, és az figyelemmel hallgatott engem. (Pszichológus, ha olvassa soraimat, tudományosan belelát a motivációkba.)
Kétágyas kórtermek voltak. Természe­tesen a szomszéd ágyban fekvő miniszter úrral is váltottam pár szót. Megtudtam, hogy az ő felesége is szívinfarktusban halt meg két évvel azelőtt, belefulladt a fürdőkádba. Volt egy fia, aki tizennyolc éves korában elhunyt, és maradt egy leánya. Miután így kipanaszkodtuk-vigasztaltuk magunkat, visszahúzódtam a nővéri szobába. S hát éjjel egykor bejött a miniszter.
– Kedves nővér! Ne fárassza magát tanulással! Nekem annyi összeköttetésem van, hogy akármikor a diplomát önnek készen a kezébe tudom adni.
Komolyan ránéztem, és ezt válaszoltam:
– Ha ilyen könnyen megszerzem, hogyan fogom én a színésznőket kifesteni? Egy filmstúdióban vagy egy színházban maszkmesternek lenni... Nekem nagyobb szükségem van a szaktudásra, mint a diplomára! Tehát köszönöm a jóindulatát! Még egy évem van hátra, és ezt a szakmát komolyan el szeretném sajátítani.
De a miniszter tovább érdeklődött, s én elkottyantottam, hogy szabadságra készülök. Kíváncsiskodott, hát elárultam, mikor fogok visszajönni. Miután ismét munkába léptem, egy este meglepetés ért. A miniszter úr beállított a kórházba egy hatalmas csokor virággal. Azt gondoltam,  ismerősét jött meglátogatni.
– Hogy hívják a beteget, akit keresni tetszik? Bocsánatot kérek, de ennyi virágot nem szabad bevinni a kórterembe éjjelre, a betegek mellé. Szabályzatellenes!
– Kisasszony! Ezt önnek hoztam – mondta Jean-Pierre Roget, átadva a hatalmas csokrot.
– Köszönöm...! (Meglepődtem.) Nagyon kedves tetszik lenni! De itt a virágot bent nem tarthatom! Holnap reggel pedig, amikor befejeztem a munkát, megyek az iskolába. Utána pedig terepre. Tudja, én önkéntes vagyok a Francia Vöröskeresztnél. A drága sok virág mind el fog fonnyadni. Miniszter úr! Tekintse úgy, mintha elfogadtam volna, még egyszer nagyon köszönöm, és arra kérem: vigye haza, és ott tegye vízbe. (Nem mondtam, de gondoltam: több mint ötszáz frankot fizethetett érte. Ötszáz frank! Ennyi pénzért mennyit is kell nekem dolgoznom, Uram Isten!)
Alig telt el öt nap, és hódolóm megkeresett telefonon, a munkahelyemen. Mondta, nagyon szeretne velem ebédelni.
– Sajnos, nekem erre csak akkor lehet időm, amikor nem dolgozom a kórházban – feleltem.
– Ezen a vasárnapon szabad tetszik lenni?
– Ezen épp igen – válaszoltam gyanútlanul, őszintén.
– Akkor meghívom önt ebédelni a Tour d’Argent-ba, a Notre-Dame katedrálissal szemben.
Bevallom: tudtam, hogy a Tour d’Argent mit jelent, mert közelében volt a Djuri, ahol  énekelgettem. Elszédültem! Hát, ha oda hívtak, én elmegyek, gondoltam.
Párizs egyik legelőkelőbb, legdrágább ven­déglőjébe kaptam meghívót, és mai napig arra is emlékszem, hogy a canard à l’orange (kacsapörkölt naranccsal) volt a Tour d’Argent híres ételkülönlegessége. Ilyen luxusvendéglőben én addig életemben nem jártam! Álmomban sem! Ebédelgettünk, és a miniszter úr rátért a tárgyra. Elmondta, hogy özvegy, és szeretne egy társat találni maga mellé. És hogy én neki mennyire megtetszettem, hogy mennyire csodál, mert nem érdekel engem semmi, csak a tanulás és a munka, a tisztesség stb. Ráadásul magyar is vagyok! Végül bevallotta: szeretne engem feleségül venni!
– De Jean-Pierre úr! Azt hiszem, én egyszer már említettem ön előtt, hogy van egy kisfiam, akit az Andronikov-otthonban neveltetek.
– Az engem nem zavar! Nekem is van egy lányom, ahogyan azt már én is elmeséltem önnek – válaszolta. – 19 éves, most készül férjhez.
Telt-múlt az idő. Semmi áron sem akartam felhagyni az én szokásos munkáimat. Aztán amikor valóban szabad vasárnap következett, azt füllentettem, hogy újabb elfoglaltságom adódott, és így húzódott az idő. Eközben kaptam egy levelet a sydney-i rokonaimtól. „Ha elnyered a francia állampolgárságot, feltétlenül látogass el hozzánk” – írták. És nem telt el egy hét, amikor átkeresztelték a nevem Elvire Gozin-ra, és kisfiam is francia állampolgárrá lett ezáltal. Volt egy hónapi téli szünetünk a kozmetikai iskolában is, és megkértem a tanár urat, hogy engedjen el, mert soha ilyen lehetőségem nem fog adódni az életben. De eközben Jean-Pierre Roget is megjelent, és amikor megtudta, hogy Ausztráliába készülök, arra kért:
– Elvira, mielőtt elmenne, esküdjünk meg!
– Nem – mondtam határozottan.
– Akkor legalább eljegyzem! – alkudozott. – De azt is elintézhetem, hogy az esküvőt soron kívül, két nap alatt megtarthassuk. Nekem olyan ismeretségeim vannak, hogy...
– Ejnye! De hisz egy hónapon át ki kell legyen függesztve! Törvényes előírások vannak!
– Kisasszony! Ön megszerezte a francia állampolgárságot, az irataiban minden frissen le van ellenőrizve – mondta miniszterem. – Semmi akadálya a gyorsított ügyintézésnek.
– Hát jó – bólintottam meggondolatlanul, csakhogy szabaduljak az ostromtól.
És megtörtént az eljegyzés egy pompás hivatali szobában. Részemről egyetlen tanú volt, M-me Stoicescu, a sokat emlegetett Mamicim, a túlsó oldalról pedig Jean-Pierre egyik barátja. Egy smaragdköves gyűrűt kaptam az ujjamra, amely tizenhat apró gyémánttal volt körbedíszítve. Ezután a George V. luxushotelben ebédelt a társaság, ahol miniszterem megkérdezte: beleegyezem-e, hogy tegezzük egymást. Roget azonban ennyivel nem elégedett meg, minden­áron hivatalos esküvőt is akart, mielőtt elmegyek Ausztráliába. Mamici is azon a véleményen volt, hogy ne habozzak, elvégre jeles embernek lehetek a felesége.
Nem hiszik el nekem, de nem voltam elszédülve a hatalmas szerencsétől! Az úr öreg volt, több mint negyedszázaddal  idősebb, és beteg is ráadásul. Én még abban is kételkedtem, hogy a gyűrű eredeti, ugyanis hihetetlenül szép volt. Erre Mamici – anélkül, hogy szólt volna valakinek – megvizsgáltatta. Az ékszer hitelesnek, sőt, különlegesen nagy értékűnek bizonyult. Azt mondta a szakértő, hogy Franciaországban egyetlen ékszerészet tud ilyet készíteni, és nevén is nevezte. Eljegyzésemkor tehát én még nem voltam tisztában azzal, hogy miniszterem személyében luxusosztályú ékszerészhez van szerencsém, akinek a Place des Vosges-ban – Párizs történelmi, XIV. Lajos korabeli központjában – van egy kb. száz négyzetméteres műhelye. Gavallérom nemcsak rajzolta-tervezte az ékszereket, hanem voltak munkásai, mind osztályon felüli ékszerészek. Egyedi tárgyakat készítettek aranyból vagy bármilyen más anyagból, kövek csiszolását is beleértve. Egyes-egyedül Jean-Pierre Roget-nek volt jogosítványa másolatot készíteni rendkívüli – nemzeti vagy világörökségi értéket képviselő – ékszerekről vagy egyéb értéktárgyakról. Később tudtam meg, hogy erre a „hamisításra” azért van szükség, mert múzeumokban például ajánlatos a másolatot kiállítani. Betörés, tűz vagy bármilyen baleset esetén ugyanis az eredeti példány elvesztése pótolhatatlan.
– Bolond ez az ember! Hátha lelépek, és soha az életben nem lát engem. A gyűrűjét sem – gondoltam.
Én tehát ragaszkodtam az ausztráliai kiránduláshoz, eközben miniszterem kapaszkodott az esküvőhöz, mielőtt elmennék. Végül a hátam mögött elintézte-hatalmaskodta a formaságokat, meghirdette az esküvőt, megpróbált kész tények elé állítani. Én eközben az ausztráliai út lázában égtem, és épp azon a napon, amikorra ki volt tűzve az esküvő – se szó, se beszéd –, elrepültem a Qantasszal Ausztráliába. De érkezésem után hazatelefonáltam Roget-nek, hogy a gyűrűt ott hagytam M-me Stoicescunál.

(folytatjuk)