Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke munkatársat keresett. Ajánlottak neki egy fiatalembert, akit az elnök személyesen fogadott a dolgozószobájában. Bemutatkozó látogatása az elnök irodájában azonban csak néhány percig tartott.
A jelölt távozása után közvetlen munkatársai kérdően nézetek az elnökre: hogyhogy ilyen rövid idő alatt elutasította a fiatalembert, elnök úr? Három diplomája van, nyolc nyelvet beszél! „Igen, ez mind igaz. Az arca azonban rossz. Harmincéves kora felett mindenki tehet az arcáról” – válaszolta az elnök.
Minden emberi arc üzen valamit környezetének. Kifejezésre juttatja a mögötte élő ember legbensőbb lényegét: az erőt, a gyengeséget, a sértődöttséget, a biztonságot, a bizonytalanságot, a szeretetet, a fösvénységet, a csalódottságot, a keserűséget, az örömöt, a flegmaságot, a kétszínűséget... Lehet nyílt, és lehet titokzatos az arc. Pihent és elgyötört.
Az emberre akaratlanul is hatással van a másik ember arca és gesztusa. Ez egy – a tudomány mai eszközeivel nehezen leírható – bonyolult, tudattalan folyamat; az elmék a tekintetek huzaljain keresztül üzennek, nyugtázzák az üzenetet, illetve válaszolnak az üzenetre.
Leegyszerűsítve a jelenséget: vannak számunkra kifejezetten jó arcú és kifejezetten rossz arcú emberek. (Ezt a jelenséget a beavatottak érzékenységével éri tetten az Osonó színházműhely színpadi megnyilatkozása: Ahogyan a víz tükrözi az arcot.)
Szívesen időzök el arcoknál az utcán, képtárakban, kiállításokon, piacon, színházban... Politikusok arcainál is. Vannak pártok, tömörülések, ahol a „jó arcú” emberek vannak többségben, és vannak, ahol „rossz arcú” emberek próbálnak hatalomra törni. A legtöbbet szereplő „fontos ember” arca mindig kritikus. Az, hogy egy párt milyen hatást tud gyakorolni az emberekre, függhet az első embere arcától, megnyilvánulásától és megnyilatkozásaitól. Egy politikai alakulatnál, szervezetnél ezért lehet oly fontos megkeresni a megfelelő arcot, a hiteles embert, és őt mutatni hangsúlyosan a közösség felé.
A politika az arcok küzdelme is. Az emberek elsősorban arcokat fogadnak el, és arcokat utasítanak el. Arcokkal kötnek kompromisszumot. A társadalmi mozgások világában természetesen előfordulhat az is, hogy egy közösség polgárai külső vagy belső hatásokra az arcokat figyelmen kívül hagyva „legitimizálnak” egy politikai alakulatot.
Az alvilágban a szabványarc: fapofa, sötét szemüveggel. A rezzenéstelen arcot sok-sok gyakorlattal el lehet sajátítani, a pupilla árulkodását, érzelmi állapotunk hű közvetítőjét azonban el kell takarni. S ami korunkat illeti: vannak társadalmak, amelyekben a politikai élet egyes közszereplői szimbiózisban élnek az alvilággal.
Arcok, arcok, arcok... Nézem az arcokat. Itt is, ott is, mindenütt. Keresem azt a hiteles, karizmát sugárzó arcot, amely rezonanciát tudna ébreszteni ebben a történelem által rajzolt, fogyó és önállóságáért küzdő népsziget polgáraiban úgy, ahogy Mahátma Gandhi ébresztett rezonanciát csaknem egymilliárd hindu lelkében. Gandhinak soha nem volt hivatala, csak arca. Ez elegendő volt arra, hogy hívei egy emberként sorakozzanak fel mögéje, és az idegen, igen jól kiépített angol gyarmatosító hatalommal szemben kivívja népe függetlenségét, önrendelkezését.
Van közöttünk olyan arc, amely képes lenne megállítani a közönyt, a széthúzást, az önporlasztó munkánkat?
