Ami például minket, nemzeti kisebbségeket illet, unos-untalan azt hozza a közvélemény tudtára, amit másutt már inkább restellnének, s ha csinálnák is, azt burkoltan, rejtve teszik. Nem beszélve arról, hogy a sovinizmus örökös túlzásait a kiforrott, magabiztos nemzetek körében már tiltja a napi úzus, vagy legalábbis szalonképtelennek bélyegzi. Nem úgy a Dâmboviţa partján! Úgyszólván nem múlik el nap vagy hét, hogy valamilyen magyarellenes kirohanásra ne ragadtassa magát egy közéleti ember, sztárújságíró, vagy hogy valamilyen állami szerv ne követne el valami önleleplező visszaélést. Önleleplezőt mondtam, merthogy pontosan erről van szó. Egy olyan intézmény, melynek például a közrendre, a törvényesség betartására kellene felügyelnie, nem indíthat teljesen légből kapott indokok alapján iskolaigazgatók ellen kivizsgálást, mint teszi manapság az ügyészség amiatt, hogy székelyföldi iskolákon ott díszeleg a székely zászló. Egy magára adó kormánybiztosi hivatal nem indít hasonlóképpen vizsgálatot, mi több, nem fenyegetőzik minden jogi alap nélkül retorziókkal, ha ugyanazt a jelképet, egy nép méltóságának szimbólumát kitűzik a közigazgatási központok épületeire – amelyeken békésen megférhetne az állami és európai zászlóval, hiszen mindenik egyazon közösségi jogelvre vezethető vissza végső soron. De az, hogy egyik közösséget megilleti a tisztelet, a másikat nem – nos, ezt az égbekiáltó igaz­ságtalanságot vallani és világgá kürtölni – az már más tál tészta, s bizony ezt teszi a hazai román elit lépten-nyomon, s nem tudom, önleleplezés dolgában van-e párja a valódi szándékok ilyen nyílt és a mai Európában abszolút szalonképtelen megvallásának.
Ami a világ szemében önleleplezés, azt az itthoni idülten értéktévesztett többségi közvélemény dicsőség dolgának tartja. A román közéletnek vezéreszménye maradt a homogén nemzetállam megteremtésének ideálja, s polgári vagy kommunista, netán neopolgári körökben még mindig erre törekednek. Képtelenek leszakadni beidegződéseik horgonyáról. Ebből nehezen lesz eurokonform demokrácia...