a parkba ugyanúgy rajzottak ki babakocsis kismamák, a napsütésben is didergő nyugdíjasok, a könyvek ugyanúgy a polcokon, színesen, porosan, elhagyottan, mint a megunt szerető, a lányok ugyanúgy a minit, lábuk éppoly hosszú, derekuk éppoly karcsú, csicsergésük éppoly kedves, a szekrényben a télikabátok ugyanúgy ugrásra készen, de már a naftalinszagú beletörődés keserű emlékével, a temetőbe, kinek mennie kell, ugyanúgy a csokor virággal, fehérrel, sárgával, az utcafeltúrók ugyanúgy szorgoskodtak, egyik brigád a másik munkáját tönkretéve, a mentők visítása ugyanúgy oszlatta az időnként, lopott pillanatokig a városra ráülő csendet, a politikusok ugyanúgy hazudtak, a tolvajok ugyanúgy loptak. Minden.
És mégsem, a héten, ezen a héten nem úgy. A légben szitáló por álomszínű, a zászlók, a tiritarkák és aranysávosak lobognak és feszülnek, rózsaszínűre álcázzák magukat a fák, a kakas háromszor kukorékol, a légkalapács dübörgése macskadorombolássá szelídül, a fagylalt engedelmesen simul kelyhébe, a fiók megadóan csúszik vissza helyére, a sárkány meghunyászkodik, és Szent György daliás hőssé duzzad, odébb, a legenda másik megjelenítésében olybá tűnik, végre eldől a harc, és a jó, csakis a jó győz, vendégeit dédelgetve fogadja be a város, bár tudja, holnap továbbmennek, s talán soha vissza nem térnek, katonás sorban a fehér tulipánok kelyhüket vigyázzba állítják, a kocsma színházzá lényegül, a templomba zsivaj kerül, az örökös civódók értetlenül néznek egymásra, a csendet kacagás töri meg. A Város valami kedvére valót talált. A Város most mosolyog.