Úgy hiszem, most kell elmesélnem, míg akadnak emberek Erdélyben, kik emlékeznek még, hogy Jékely Zoltán Áprily Lajos fia volt, tüneményes ember és poéta. Személyesen magam sem ismerhettem volna meg – szívszorító versek és hajdani legendák atyját –, ha K. I. barátom nem verbuvál együvé röpke szeánszra, olyan órában, mikor már a betegeskedő költő ejtőzni szokott; de hogy a készülődő álmot és alattomoskodó, szürkülettáji rítust kiverjük egymás szeméből, beállított egy palack tokaji szamorodnival.
Egy órácskára jött, mely időkorlátot órák alatt áthágtuk csöndes csevejjel, melyből kitetszett: túl későn születtem, de valamely régi lelkek vándorlása folytán időztünk már együtt Bohémiában.
Ott felejtkezett bizony, abban a szűk budai társaságban, ahol több mondanivalója volt a bukaresti rádió reggeli műsoráról nálam, az adó-közelben lévőnél. És gazdagabb kolozsvári élményekben, mint én, aki ott töltöttem öt diákévemet. A gyöngébb nem iránti affinitásunk már rokonabb vonásokat mutatott; dévajkodtunk is kimerítően, a poézisben csak Anakreónt emlegetve. Négy hónap múlva meghalt.
Barátom Jegenyekör című agyon-széljegyzetelt verseskönyvemet találta ágya mellett. Reméltem, utódaitól egyszer megtudom, mit üzent a túlvilágra menet. Valószínűleg olyasmit: ne ilyen vadul, fiú! Szelídebben! A költészet nem bárd. Voltak antik formaművészek is! Ő is az volt, ha nem is antik.
Például a gesztussal, mellyel találkozásunkkor átnyújtotta kalapját! Ne szabadkozzam, így ő, peremszalagját nem a haja zsírozta. Egy Duna-hídon találta, egykedvűen fújdogálta felé a szél. Fejére illett, miként kalapok, ha gazdára találnak. Költőtől nem fogadok el tárgyi ajándékot dedikálás nélkül. Ajánlotta, bélésére kis szalagot ragasztván, amolyan belső bokrétául: „A hídon át a kalapommal. J. Z.” Tudta, át kell kelnem a Dunán, hogy hazaérjek.
Azóta Jékely Zoltán kalapja falamon csüng, becsült helyen, bokályok s más ereklyék között. Idehaza pedig versei közül együvé másoltam néhányat.
