Egy időben morbid is, mint a valahová befelé, talán veszélyes ismeretlenbe vivő, alig megvilágított út, de lehet kifelé, a menekülés, a szabadulás felé irányt mutató, megcsillanó remény meleg fénye is egyben.
Miért jutnak eszembe ilyen gondolatok éppen Urunk mennybemenetelének szockommun érán is átköltöztetett, átmenekített vasárnapján? Mert „de szomorú vasárnap délután”, csak úgy? Nem. Az elmúlt napok eseményei szülték talán ezt a gyertyagyújtást bennem. Békési sorsok, székely sorsok, magyar sorsok villannak fel, idősíkok keverednek, és örök pörlekedését kezdi és végzi a mindenhol otthon szívmelengető és a sehol se otthon torokszorító érzése. Békési iparost temettünk. Nagyon sokan. Fiatalon ment el. És mint innovatív, korával haladni akaró, patikus-precízségű, pontos, igényes üvegesmester példaképe volt annak is, miként kényszerül sokszor kis élete gyertyáját két végéről égetni valaki, aki a felszínen akar maradni.
Pár nappal ezt megelőzően a helyi KÉSZ Sursum corda díjait adtuk át a város egészségügyi és szociális területén kifejtett életműért. Egyikük azt a kalapom le életutat mutatta be, ami megtart egy települést: megszületni, városon kívül is ismereteket szerezni, azokat hazavinni és egy egész életet a szülőhely szolgálatában leélni példásan. Ennyi, nem több. De ez rengeteg, életet adó. Másikuk orvos, nem itt született, de élete javát itt élte le, itt tette le a garast, itt talált otthonra, itt vert gyökeret, itt szolgált mint orvos és mint ember egyaránt. És itt, az ünnepségen mondott egy olyan zárómondatot, amelynek vallomásszerű őszintesége szíven ütött sokunkat, és egyben szívünkbe is zártuk érte. Én főleg, hisz apám is szülész-nőgyógyász volt, ki életet adott és vett el anno, mint díjazottunk is, ki ezt így el is mondta nyíltan. Isten áldja érte.
S mindezekről természetesen – e sorok íróját igaz szeretettel befogadó alföldi mező- és hajdúváros mellett – eszembe jut szülőföldem is, honnan megszámlálhatatlanul sokan vágtak neki az ismeretlennek, világot látni, okulni, tanulni, hogy aztán visszatérjenek, és otthon kamatoztassák azt, amit tanultak. Majdani otthoni sorsuk nem mindig volt fényes és boldog, de szolgálatuk összességében mégis példamutató. Mások – mint a napokban éppen a lap oldalain felemlegetett Bodoki-Henterek – máshol telepedtek le, és vitték jó hírét a székely észnek, egyáltalán a habitusnak a virtus mellett. Az ő sorsuk sem volt mindig felhőtlen, de szintén példamutató. S, hogy a lelkükben mi zajlott, azt csak ők tudják. Mi, ma itt élők viszont épp nekik köszönhetjük a Körösök szabályozását. Ilyen kicsi a világ, főleg, ha magyar…
A közeljövőben Délvidékre készülök előadást tartani. Kérdezték az előadás címét. Ezt írtam a házigazdáknak: mottó: „Saját karodban vagy magyar” (alcím: Vázlatos betekintés az önmagunkkal való különleges viszonyrendszerbe), hisz valósággal körülveszik, óvják a letépett területen élők a magot, az anyaországot. Olykori mostohaságával együtt. És olykor saját apadásuk árán is. Ha belegondolunk a maradék országba, akkor a háta Erdély, Délvidék a térdén lovagoltatja (termékeny ölében Bácska és a Bánság tartja), Kárpátalja a tarkóját védi, Felvidék a fejét, s a nyugatra tolt székelyek szórvány járőrként őrzik a horvát–szlovén határvidéktől a mai Ausztriáig. Magyar körkorridor magyar gyertyafény keringője. Ez a mi mai életünk. Pislákoló, de ki nem alvó örökmécses létünk.