Ha lenne. Ám ilyen útra ritkán lelek – de felásott és otthagyott, elhanyagolt, mocskos, poros, szemetes, mindenféle ürülékkel teli útra, utcára mindennap. Ha esik az eső, még Sepsiszentgyörgyön a városközpontot sem lehet gyalog úgy megközelíteni, hogy kisebb csónakra ne legyen szükség.
Kiemelném a posta előtti járdát. Száraz időben sem jobb a helyzet. Sepregetnek, sepregetnek az arra kirendeltek, de locsolás nélkül csupán a port verik fel. Egyetlen olyan üzletről tudok, ahol rendszeresen locsolják a járdát: egy állatorvosi rendelő előtt látom mindennap.
Elkészült, megújult a Mihai Viteazul tér is, mindenki örömére, hiszen szégyen volt, amilyen állapotba került. Amióta a hó elolvadt, nem locsolták meg az odatelepített gyepet és növényeket. A füvet, ami a hosszú tél után megmaradt, a szokatlanul meleg április kiégette. Helyét a burján ellepte. Kié a tér, kinek kötelessége azt karbantartani? Mert senki annak gondját nem viseli. Egyszer lenyírták a füvet, ahol lehetett, de a burján marad. Annak az egyszeri fűnyírás nem ártott.
Szép, ízléses lámpákat szereltek fel, egy ideig égtek, majd a feléből kitépték az égőket, a másik fele már fel sem gyullad.
Nekem az egész olyan szemfényvesztésnek tűnik, sürgünk-forgunk, és sehol semmi.
Kerekes Mária
