Ezúttal azonban nagyobb fába vágta fejszéjét a Tamási Áron Színház vezetősége, nem csupán egyszeri színházi mustrát, de egy induló, a lépten-nyomon jelen lévő fesztiváloktól eltérő jellegű seregszemlét kíván alapítani. Olyat, melynek ,,csodájára járjon" közel s messzi tájak nézője és szakmabelije. A fesztiválig azonban még jócskán van, addig egy zűrös 2007-es esztendőt kellett befejezni és egy sikeres 2008-ast felépíteni.

— A tavalyi évet pénzügyi gondokkal kezdte a Tamási Áron Színház, fenntartója, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem adott az év elején elég pénzt az intézmény működtetésére és az előadások elkészítésére. Hogyan oldódott ez meg?

— Igazi színházi pillanatokat éltünk át, drámai feszültségeket. Az az összeg, amit a város adni tudott az év elején, felosztva négy részre nem lett volna elég ahhoz, hogy az első negyedévet el tudjuk kezdeni. Aztán tárgyalások következtek, és lehetőséget kaptunk arra, hogy átcsoportosítsuk az egész évre kapott összeget, így az első három negyedévet fel tudtuk duzzasztani olyan szintre, hogy dolgozni lehetett belőle, és végül az év végén megkaptuk azt a kiegészítést, amellyel normálisan zárni tudtuk az évet. Az év folyamán a városi vezetőséggel sikerült a viszonyt jó irányba elmozdítani, most már úgy érzem, közösen tudunk gondolkozni az új esztendő terveiről, így a fesztiválról is.

— Erről később, addig vegyük számba, színházművészeti szempontból milyen évet zárt a Tamási Áron Színház?

— Elindított terveinket folytattuk, illetve meg tudtuk valósítani. Gondolok most bérleteseink számának folyamatos növekedésére, s bár lehet, furcsán hangzik, de a romániai magyar színházak közül az egyik leglátogatottabb épp a sepsiszentgyörgyi.

A színház saját bevétele is rendkívül magas szintet ütött meg, ez nem csak a növekvő látogatottságnak köszönhető, de a társulat művészi színvonala lehetővé teszi, hogy olyan pályázati pénzekhez jussunk, amit mások nem nyernek el, olyan meghívásokat kapjunk turnékra és fesztiválokra, amelyekben más színházak nem részesülnek. Tehát ilyen szempontból a színház felfelé ívelő szakaszában van még mindig. A tervezett bemutatószámot meg tudtuk valósítani, az előadások színvonala, úgy érzem, nem esett vissza, ezt meghívásaink és a díjak tükrözik legjobban: a fődíj, amit Kisvárdán nyert a színház, a brüsszelli meghívás, öt vendégelőadással szerepeltünk Budapesten, ami előzmény nélküli, és nem utolsósorban meghívásunk február elejére a Katona József Színházba (ez utóbbinak azért nagy a jelentősége, mert a Katona József Színház nagyon ritkán hív meg idegen előadásokat — szerk. megj.).

— A múlt év egyik kiemelkedő pillanata a színházi világnap volt.

— A színházi világnapot sikerült ezúttal nagyon színesen és gazdagon megszerveznünk. Azonkívül, hogy játszottunk aznap este, és koncertet tartottunk az előadás után, volt egy olyan mozzanata, ami eddig nem volt ismerős a környékünkön: megnyitottuk a színház műhelyeit, hátsó zeg-zugait a nézők számára, meg lehetett nézni, hogy készül egy előadás díszlete, miként készülnek az előadásra a színészek, még egy próbafolyamatba is bele lehetett nézni. Nagyon érdekes nap sikeredett ebből, és nagy volt a látogatottsága, mintegy négyszázan vettek részt.

— Szorosan véve nincs köze a színházhoz, mégis a színház vállalta és szervezi büszkén a szimfonikus bérletsorozatot. Miért?

— Azt gondolom, a színház nem működhet olyan helyen jól, ahol egyéb művészeti ágazatok elhalóban vannak, vagy nem léteznek. A városban nagy az igény szimfonikus hangversenyre régóta, néhány évtizeddel ezelőtt létezett még bérlet. Ahhoz, hogy a kisváros kulturális élete kezdjen jó irányba elmozdulni, különbözzék a hozzá hasonló kisvárosokétól, ahol gyakorlatilag langyosság van, a művészeti élet akadozva folyik, kell a kulturális sokszínűség. Szentgyörgynek van egy pozitív energiaforrása, és ez az emberekben leledzik. Nem volt véletlen annak idején a Baász-féle performanszfesztivál elindítása, a színház nagyon erős volt még a hetvenes években, ez a város egy sor olyan művészeti pillanatot tudott kitermelni magából, amelyet folytatni kell, és én azt hiszem, nagy esélye a városnak, ha művészeti centrummá tudja kinőni magát.

— Ehhez kapcsolódik az idénre tervezett, a színház 60. születésnapját köszöntő fesztivál is.

— Nem csak ünneplés, de előrepillantás is lesz a stratégia mögött, egy olyan biennálét, tehát kétévente ismétlődő fesztivált szeretnénk szervezni, amelynek az a célja, hogy a kortárs színház jelenségét a szentgyörgyi közönség előtt be tudja mutatni.

— Konkrétan?

— Négy ország, Románia, Magyarország, Csehország és Lengyelország legjobb előadásait szeretnénk itt bemutatni egy hét alatt. A legjobb, az abból fog kiderülni, hogy az azelőtti két évből az adott ország színikritikusai által díjazott előadást választunk. Egymás mellé kerülnek csúcselőadások, egymás mellé kerülve, a négy ország szakmai irányvonala is megmérettetik, ez elméleti szakemberek idevonzását is fogja jelenteni, és legfőképp nézőkét, akik itt olyasmivel szembesülnek, amivel máshol nincs lehetőségük. Ezenkívül meghívunk egy vagy két olyan nyugat-európai színházat, amely a világszínház élvonalába tartozik. Ebben fog különbözni más fesztiválok jellegétől, s reméljük, a fesztivál Sepsiszentgyörgyöt a régió legfontosabb színházi központjává tudja tenni. Megszervezése kapcsolódik ahhoz a törekvéshez, amit egy évtizede folytatunk, s aminek célja, hogy Szentgyörgyön érvényes kortárs színház működjék, a közönség olyasmit láthasson, amit csak a nagyvárosokban élő emberek.