Helytelen diagnózis
Nagy megrázkódtatást okozott, amikor az egyik bete­gemnek a jobb borda alá kisugárzó rendkívüli fájdalmát epegörcsnek véltem, s csak algokalmint és papaverint adtam. Néhány perc múlva a beteg meghalt szívizominfarktusban. Hiába próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy a koszorúér-tágítók is hatástalanok lettek volna, vagy az azonnal hívott mentő még a városhatáráig sem jutott volna el, s már bekövetkezett volna a halál. Ez nem változtatott azon a tényen, hogy nem az infarktusra gondoltam először!
Pedig diagnosztizáltam olyan infarktust is, amikor a fájdalom a beteg állába sugárzott. Sovány vigaszként mondom azt is, hogy egy másik kedves betegem – akinél helyesen felismertem a kórformát, és mentőt is hívtunk –, mire megjött a mentő, a kezem között meghalt.
Abban az időben még nem tudtak stentet felhelyezni az eldugult érbe. A legfontosabb „beavatkozás” a fájdalomcsillapítók, koszorúér-tágítók és alvadásgátlók adása volt, teljes ágynyugalom biztosítása mellett.
Engem mégis gyötört a helytelen diagnózis felállításának gondolata.
Nagyon bántott az is, amikor nem tudtam elég meggyőző lenni, és ennek folytán olyasmik történtek, amik még most is elszomorítanak, ha eszembe jutnak.

A meggyőzés kudarcai
Felkeresett egyszer olyan negyven év körüli házaspár az egyik közeli faluból. Előadták, hogy valami nincs rendben, mert az asszonynak kimaradt a menstruációja. Két orvosnál is jártak, s mindenik azt mondta, hogy 44 éves, belépett a változás korába. Ezenkívül van egy jóindulatú daganata is, amit még nem sürgős operálni. No, de ez a daganat igen gyorsan nő, legyek szíves, vizsgáljam meg én is. Meg­vizsgáltam, s bizony hét hónapot is meghaladó terhességet találtam. Amikor ezt megmondtam, az asszony majd le­esett a nőgyógyászati vizsgálóasztalról, a férfi pedig ráborult egy szék támlájára, és sírni kezdett. Persze nem az örömtől, hanem a szégyentől, hogy a huszonhárom éves egyetlen fia mellé esetleg még egy fog születni. Minden ékesszólásomat előszedve kezdtem magyarázni, hogy ez nem szégyen, hanem dicsőség, hogy ők ebben a korban erre képesek, és felsoroltam legalább tíz esetet, akik a harmadik, vagy ehhez hasonló kései terhességgel hozzám fordultak „segítségért”. Mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt segédkezni abban, amiben ők reménykedtek! De elmondtam nekik, hogy másokat meggyőztem a terhesség vállalására, és most igen-igen boldogok. Elmondtam, hogy a legkedvesebb középiskolás barátom húszéves volt, érettségizett, amikor az édesanyja megajándékozta egy testvérkével. Végül a saját esetemet is elmondtam, akit ötödik gyermekként 38 évesen szült az anyám, s azután mindig azt mondta, hogy „benned van minden reményem”, és én remélem, hogy nem is csalatkozott ebben. Beszéltem arról, hogy ez új értelmet, célt fog adni az életüknek, hogy ez lesz a mindenük, amikor a másik gyermekük kirepül a fészekből. S végül nagy nyomatékkal arról, hogy ilyesminek a megszakítását orvos nem vállalja. Nehogy elmenjenek valakihez, aki felpiszkál, mert az a biztos halált jelenti. Ne akarja itt hagyni árván a gyermekét és özvegyen az urát. Szinte szédelegtek kifelé menet a rendelőből. Egy hét múlva olvasom a gyászjelentések között, hogy „N. N. váratlanul megszűnt élni” (nevezzük így, mert tényleg elfelejtettem már a nevét). Valószínű, kriminális abortuszt követő vérmérgezésben halt meg. Azt hittem, én is követni fogom, úgy megdöbbentem! A férj talán Jehova tanúja lett, hogy találkozzanak majd a Paradicsomban. Nem tudom, si­került-e, de úgy vélem, talán jobb lett volna itt, e „Siralomvölgyben” együtt leélni a 20–30 évet – ami esetleg még hátralehetett –, és felnevelni azt a kicsi ártatlant, aki az anyjával együtt távozott. Mindig összeszorul a szívem, ha erre a sikertelen „terhestanácsadásra” gondolok!

A szexuális élet zavarai
Ehhez hasonló tragédiában végződött annak a mintegy 30 éves Kézdi környéki fiatalembernek (legyen B. B. a neve) a sorsa, aki ugyancsak egy hölgy társaságában keresett meg egy vasárnap délelőtt, hogy „ne legyenek itt a nővérkék”. Elég vidáman, mosolyogva válaszolta a sablonos kérdésemre: „kérem, mondja el, mi a panasza?”, hogy „nekem az, hogy húzni lehet, de tolni nem”. Az első pillanatban nem értettem, mi is akar ez lenni, pedig elég sokáig ostromoltam a medicina fellegvárát, amíg a gyógyítás tudományát tanultam, de ilyen betegségről senki sem tett említést. Csak a második „kérdezz-felelek” után értettem meg, miről is lenne szó.
A szexuális élet zavarairól annak idején semmit nem tanultunk. (Milyen jó lett volna a „marxista katedrán” elfe­csérelt időnek felét vagy bár egynegyedét erre fordítani, vagy ha bár a kicsapott diákokat – köztük engem is – a „munkásosztály erkölcsének” elsajátítása helyett a „nemi erkölcsből” származó bajok tanulására serkentettek volna.) Azért Buda Béla és mások közleményeiből annyit össze­szedtem, hogy magam is meglepődtem, milyen ügyes előadást tartottam a két páciensnek („előmókáról”, „mókáról”, „utómókáról” stb.), de a válasz mindig az volt: „mi már mindezeket kipróbáltuk”. Aztán az általam ismert gyógyszereket kezdtem ajánlani (akkor még nem volt Viagra és Potemix, amelytől a reklám szerint még a Riska tehén mellett nyugodtan legelésző öreg bika is lázba jön!). A Yohimbin volt a csúcs. Mondom, felírom, ezt kellene besze­rezni. Lemondóan legyintett: „már próbáltuk”. „Egyéb nincs?” – kérdezte. „Nincs!” – mondtam lakonikusan, majd arról kezdtem újabb kiselőadást, hogy azért nem kell feladni a reményt, jöhetnek új események, új csodák (szinte azt is mondtam, hogy új nők), és egyébként is az életnek vannak más örömei is. Megint lemondóan legyintett, s kifelé menet azt mondta: „Akkor nekem végem van” – és a jobb keze mutatóujjával leírt a nyaka előtt egy félkörívet. A egész beszélgetés kedélyesen zajlott. Három nap múlva nagy megdöbbenéssel olvastam a helyi lap gyászjelentésrovatában, hogy B. B. tragikus körülmények között elhunyt.
Vajon, ha lett volna akkor (most sincs) Szentgyörgyön egy olyan pesti szexológushoz hasonló szakember, ami­lyent a tévé gyakran mutat, meg tudta volna-e menteni?

A fagyott kutyaláb
A végkimenetelt nem számítva, ilyenszerű történet elkerü­léséhez kérte a segítségemet az őszülő, erősen kopaszodó szomszéd falusi ezermester, R. R. is, aki időnként inkább a feleségével keresett fel. Így ismertem az elég dromedár „partnert”, s ezért arról tartottam neki kiselőadást, hogy „kedves R. úr, van házi impotencia is”. „Jaj, doktor úr – mondta –, nem a feleségemmel voltam, hanem egy ügyes belevaló csajjal, s ott mondott csütörtököt a műszer. Nem volt más mód, bocsánatot kellett kérjek, nézze el nekem, mert én egy idegbeteg ember vagyok, s azzal eljöttem. S tudja, az úton rágondolva az egészre, benyúltam a zsebembe, s hát olyan volt, mint egy fagyos kutyaláb.” Mit mondhattam volna erre?
Az utolsó szexuálterápiás beavatkozásom a Viagra megjelenésekor volt, amikor még nem lehetett minden utcasarkon megvenni. Egyik derék betegem a Rétyi-tavon halászva fogott egy szép amur pontyot, s azt nekem ajándékozva arra kért, szerezzek neki három Viagrát. Valahogy be is sze­reztem, majd egy hónap múlva – mint olyan orvos, akit érdekel a betege sorsa – érdeklődtem, használt-e a gyógyszer. „Jaj, hagyja a fenébe, doktor úr! Előkészítettem mindent, bevettem a gyógyszert, jó meleget csináltam a szobában, az asztalon egy kis likőr, s már éppen a feketét főztem, amikor megjelent a fiam a családjával, s ott ültek egész estig. Addigra már lőttek a gyógyszer hatásának. A másodiknál ugyanígy elrendeztem mindent, hát akkor a lányomék jöttek vendégnek. A harmadiknál a sógor, vagy koma, így aztán úgy jártam, mint a vicc­beli cigány: a rajkók erősen élveztek, de én nem.”

* * *

Ezzel aztán be is fejeztem a botcsinálta szexuálpatológus tevékenységemet. Azt mondja a tévében a reklám, hogy „a lenyugvó napnak is van ereje”. Hát merítsen ebből a fényerőből magának ki-ki, amennyit tud, akinek nem jut belőle, az üljön ki egy szép orgonavirágos májusi este az „öreg lánnyal” egy kerti padra, és a telehold sugarából fogjon be magának a lenyugvó nap erejének megfelelő mennyi­séget. Más tanácsot nem tudok adni!