Közismert mondássá vált: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A jellegzetes sztyeppei nomád harcmodor, amelyet Hun és Magyar harcmodorként ismert meg Európa, nemhiába foglaltatott imába. A X. században a Magyarok 55 hadjáratot indítottak Európa különböző térségeibe, ezekből 51-et sikerrel vittek véghez.
Ennek a könnyűlovassági harcmodornak az utódja a huszárság is, amely a gyors hadszíntéri műveletek hatékonyságának köszönhetően világhírű lett, és sorra jöttek létre a huszár alakulatok világszerte. E katonai hagyaték örököseiként kötelességünk minden szegmensében hitelesen őrizni és művelni az ősi harcmodort.
Örvendetesnek tartom, hogy egyre többen fognak bele a hagyományőrzésbe, és igyekeznek hitelesen feleleveníteni őseink harci technikáit. Sajnos azonban, hogy nem megfelelő körültekintéssel végzik ezt. A mennyiség a minőség rovására megy, és futótűzként terjednek hagyományőrzés címszó alatt a 21. századi technikai rekonstrukciók. A hitelességre törekedve vissza kell menni a gyökerekhez, és a harci technikákról fennmaradt szakirodalmat kell tanulmányozni, azok alapján taníthatunk. Lévén, hogy harci technikáról beszélünk, a célszerűségben, a gazdaságos, hatékony és praktikus kivitelezésben látjuk a megoldást, hiszen harcban a másodpercekig tartó holtidő emberéletbe kerülhet.
Történelmi hitelesség és szakirodalom szempontjából is a Nemzeti Íjászszövetséget (www.ijasznemzet.hu) ajánlom, hiszen pusztán az internetről tájékozódva is látható, hogy mérnöki pontossággal igyekeznek követni azt az utat, amelyet régészeti leletekből és fennmaradt szakirodalomból rekonstruáltak. Szerintem hibás az a felfogás, hogy ma már fejlettebbek vagyunk, és új ismeretek birtokában több a szaktudásunk az íjászatról. Hiszen nem most, hanem a XIV. században és előtte használták az íjat harcra és vadászatra egyaránt. A XX. századi sport szakirodalmat tanulmányozva (magyarul és angolul) különböző sportágakban (karate, kendo, aikido, íjászat, lovassport, szertorna, atlétika, úszás, sízés stb.) elmondhatom, hogy a XIV. századból fennmaradt mameluk szakirodalom (mamálík: szinte kizárólag eurázsiai sztyeppéről vásárolt, török népekből származó, iszlámra térített rabszolgák, testőrök, majd zsoldosok Egyiptomban) nagyon pontosan leírja az évszázadok folyamán kialakult, hüvelykujjal feszítő íjásztechnikát: „…amikor az íjász bal kezébe veszi az íjat, az íj markolatát a bal kéz ujjai és a tenyér közötti ízre kell helyeznie, a markolat belső oldalát pedig a hüvelykujj alsó ízével egy vonalba kell hozni. Ha az íjász tenyere nagy és az ujjai hosszúak, akkor a markolat külső oldalát az ujjak alsó ízére kell tenni. Akinek az ujjai közepesen hosszúak, a markolat külsejét az ujjai középső ízére helyezze. Mi azt mondjuk, hogy ha az íjász ujjai hosszúak, akkor a markolatra a kezének megfelelő nagyságú bőrt kell ragasztani. A markolatot a kis-, a gyűrűs- és a középső ujjal kell erőteljesen megfogni. Az íj fogásában ez a három ujj az alapvető. Ezeket arabul hinszirnek, binszirnek és vusztának nevezik. Először a kisujjal, azután a gyűrűsujjal, végül a középső ujjal kell megfogni.”
Végezetül ajánlom ezt a szakirodalmat a lovasíjászoknak is, hiszen ez a sportág az íjászat és lovaglás tudományának a kombinációja. Kellemes tanulmányozást és balesetmentes gyakorlást kívánok.
Simon Lajos
