A szakma megannyi csínját-bínját előbb persze meg kellett tanulni, mint láthattuk, nem kevés merészség és találékonyság kellett az induláshoz is, egyelőre az inaséveknél tartunk. Bodzsoni István, a Duna TV akkori híradójának külpolitikai főszerkesztő-helyetteséről mondotta Erdély András legutóbb, hogy a Kárpát-medencei tudósítói hálózatot „személyesen ő épített ki”.

Inaskodás
– Bodzsoni István az átszervezések nyomán átkerült Újvidékre, ahol ma a Pannon Tévét vezeti. Pár hete Esztergomban találkoztam vele a tudósítói találkozón. Nos, ő jött rá arra, hogy tudósítók nélkül a Duna nem boldogul, s hogy képezni kell a munkatársakat, meg kell tanítani nekik, mi a hír, a riport stb. Megtette azt, hogy összeszedte azt a tíz-tizenkét embert, akivel kiemelten fog­lalkozni akart, a  jobbakat, s minden, ma­gyarok lakta vidékre elvitte őket to­vábbképzés céljával, így a helyszínen láthatták, miként élnek a magyar nép­csoportok. Ott aztán egy-egy anyagot kockáról kockára kielemeztünk, kaptál bőven bírálatot, de meg is védhetted magad. Olyan éles viták folytak, hogy! És senki sem sértődött meg, a lényeg az volt, tapasztald meg, miként él a magyarság. Hol? Jártunk Kárpátalján, a Felvidéken, Erdélyben és a Vaj­daságban. Egyik célja az volt, hogy lásd: ha nem kerül be a száztizenkettedik kopjafaavatásról szóló anyagod a híradóba, az nem azért van, mert téged nem szeretnek, hanem mert a másik régióban lövik egymást az emberek, háború dúl. A másik: lásd, miként él a többi magyar, hogy fel tudd becsülni, mi a fontos esemény. S ha minden este Szerbiával kezdődik a híradó, az nem azért van, mert Bodzsoni odavaló, hanem mert ott harcok folynak. Autóval alig félnapi járóföldre tőlünk. Rend­kívüli tapasztalat volt. Engem Szabad­ka belvárosából úgy elvitt a rendőrség, mint a sicc, amikor megjelentem egy kamerával. Nem volt ugyanis engedélyem a távközlési minisztériumtól, s olyan „stratégiai jelentőségű” objektumokat fény­képeztem, mint a gesztenyefák a városháza előtti parkban. Felhívták a minisztert, itt alkotótábor folyik, engedjenek el. Ez így ment akkor. Valóban, megérthettük, micsoda különbségek vannak az itteni és ottani álla­potok közt, miközben persze tele voltunk panaszokkal. Hogy fennmaradt-e a kapcsolatom vele? Igen! Ha valami rám ragadt a szakmai tudásból, az 95 százalékban az ő érdeme, pedig alig pár évvel idősebb nálam. Tusványoson itt volt tavaly, megkért valamire, teljesítettem, neki ennyi kijár.

Kereset
– Jó, de pénzt hozott-e a tévézés?
– Óriási pénzt hozott! Amikor először megállapodtunk, nem kérdeztem, mennyi lesz a fizetség. Viszont amikor az első ho­noráriumot felvettük Köntéssel, nem hittünk a szemünknek. Akkor ötezer forintot adtak egy percért, s a magyarországi tanári fizetés 18 ezer forint közül mozgott. Mi felvettünk vagy százhúszezer forintot. Egy vagyon volt. Annyi pénzzel azóta sem rendelkeztem. Igaz, néhány hónapi munka után látogattunk ki, banki átutalás még nem folyt, a Duna pénztárából kellett a tiszteletdíjat felvenni. Fogalmunk sem volt, mennyi jár. Három hónap alatt többet kerestünk, mint egy ottani pedagógus fél év alatt. Nálunk pedig a tanári fizetés fele volt az ottaninak. Na, én ott is ragadtam a Híradóban, több ezer tudósításom ment le az utóbbi tizenöt évben. Azt szeretem, az ment nekem. Nemcsak a megyében mozogtunk, Bukarestbe is kellett menni olykor. Jártunk is, de Köntésnek az üzlete fellendült, egyre kevesebb ideje maradt tévézésre. Ráadásul hétvégeken nem dolgozott, márpedig az események jó része szombaton zajlott. Kénytelen voltam megtanulni a kamerakezelést, s hovatovább egyedül dolgoztam.
– A korabeli kamerák mások voltak. Tudtál egyszerre kérdezni és filmezni?
– Nem volt egy ortodox megoldás, de lehetett boldogulni egyedül is. Köntés segített vágni, s biztatott, készítsünk filmet. Be is jutottunk háromszor egymás után a győri filmfesztiválra, ami most is a legje­lentősebbek közé számít. Jól éltünk, pénzt kerestünk, képzésekre, fesztiválokra jártunk... Ki dolgozott még a Dunának? Ferencz Csabáék is tudósítottak, s rajtunk kívül még Simon József, aki Franciaország­ból hozott egy kamerát, s egyből a Dunával kezdte, de utóbb inkább a mezőgazdasági stb. műsoroknak dolgozott.

Szabályos gazdasági vállalkozás
– Nos, 1994 körül Szalló László, a városi kábelhálózatot kiépítő Selectronik tulajdonosa alapított egy stúdiót, az már rendes gazdasági vállalkozásként működött, mert Szalló pénzember volt, nagyon okos üzletember. Egy kicsit meg is játszotta a bizonytalan, pipogya frátert, miközben úgy vágott az esze, hogy! S bizony milliókat veszíthettek, az hiszem, akik azt úgy gondolták, ki tudnak vele babrálni. Ő rájött, szükség van egy stúdióra. Konfliktus támadt közte és Ferenczék közt, akik azt sze­rették volna, hogy Szalló tőlük vegye meg az adást, de ő bejelentette, saját stúdiót állít fel, és saját adást gyárt. Én ebbe nem akartam belefolyni, mi jól elvoltunk a Dunával, a másik állásom is megvolt még. Egészen addig, amíg Szalló stúdiója nem kezdett rendesen működni. Szalló számos tehetséges fiatal gyereket odahozott, fotósokat, kezdve Szász Gáspár Józseffel, aki operatőr volt, aztán Ványolós Csabát, Filep Farkast, Vargyasi Leventét, Dobondi Lehelt, aki már tizedikes korában a bukaresti Pro TV-nek dolgozott, a „zsebpénzét” az folyósította. Az egyik legtehetségesebb hazai magyar operatőr. Szabadúszó. Miután vagy tíz évig velem dolgozott a Dunának, hetente elmondtam neki, hogy a drága tehetségét elszúrja velem, ezt komolyan vette, s átment az HBO-hoz, ahol több százezer eurós pályázatokat nyernek. Olyan kamerával rendelkeznek, hogy csak a jobb szaklapokban lehet rábukkanni. Sepsiszentgyörgyön lakik a Sport utcában, filmeket gyárt, társaival ők csinálták éveken át a Félszigetet, az RMDSZ teljes kampányanyagát sok tízezer eurókért éveken át. Együtt is dolgozunk még, Ozsdolán filmet forgatunk, de a híradós lóti-futit ő már nem kedveli. Említsem a vágókat: Csurulya Árpád, Havadtői Csongor és Florin Anghel. Sok szerkesztő, róluk később.
– S az új stúdió felvett téged is?
– Nem. A stúdió kezdett engem erősen érdekelni, de hiányoltam a szentgyörgyi televízióból – STV – az élő adást. Még mindig a rádiós beszélt belőlem egy kicsit. Azt állítottam, a tévé attól lesz helyi, hogy a kedves néző be tud szólni, ha kívánja. Ak­kor kerestem meg e félőrült ötlettel Szallót, akit nem ismertem addig. Ebből lett a Nézőpont című adás. Úgy indult, hogy Be­széljük meg! Ilyen műsor létezett akkor a Kossuth rádióban, az vezette, aki most az ATV-nél a sajtóklubot vezeti. Hihetetlenül jó és népszerű műsor volt. Feladtak három témát, és be lehetett telefonálni azokról véleményt nyilvánítandó. Nem győzte felvenni a kagylót, tolongtak az emberek, neki csak a hangulatot kellett egy kicsit szítania.

Élő adás, eleven kapcsolat
– Én levélben megírtam az illetőnek, zavarná-e, ha ilyen címmel műsort indítanánk, mire azt válaszolta, jó lenne, ha nem a Kossuth vételi körzetében tenném. Így lett Nézőpont a címe, s az volt a lényege, hogy oda be lehetett telefonálni. Erre a javaslatra Szalló vevő volt, csak a technikai feltételek hiányoztak. Ahhoz igazi stúdió kellett volna, s legalább két ember. Nos, megkaptuk a Sugás Áruház felső szint­jén a bárt. Ott fotelek, szőnyeg a padlón, a hangminőség megfelelő. A kábelközpont most is ott van a szomszédban. Nos, 1996. február 6-án ment le az első adás, Albert Álmos polgármester az első meghívott, s elsöprő volt a siker. Nagy lépés a szentgyörgyi tévétörténetben. Igaz, egy napig tartott a szerelés, a bontás szintén. Hiányzott ugyan a modulátor. Ahhoz ugyanis, hogy a hangot élőben adhasd le, ahhoz a jelt modulálni kell, s úgy bekötni a hálózatba. Modulátor azon­ban egy volt a fejállomáson, a stúdió akkor egy háromszobás lakás egyik szobájában működött, ott nem lehetett ezt megcsinálni. Emiatt átvittük kábelen oda, s egyazon modulátoron működött. Havi egy adást terveztünk, de olyan nagy volt a siker, hogy rövid időn belül heti adásra kellett áttérni, s emiatt minden héten két nap szereléssel telt.
– Hány évig ment?
– Sepsiszentgörgyön 2001-ig, s utóbb még két évig Kézdivásárhelyen, összesen 528 adás ment be.
– A legnagyobb műsorvezetői teljesítményed?
– Abszolút. Azért volt népszerű, mert azzal foglalkozott, ami érdekelte az embereket, s ők azonnal véleményt nyilváníthattak a témákról. Ezzel foglalta el a helyi tévé az őt megillető helyet. Egy helyi tévét a híradó és az élő adás – e kettő hordja a hátán. Így kaptunk kedvet ahhoz, hogy 1996-tól a Szent György Napokat is közvetítsük, melynek én voltam a rendezője. Külön képzettségem ugyan nem volt hozzá, de lehúztam öt évet a Duna TV-nél, ami azzal járt, hogy Bodzsoni idejében évente legalább egy hetet bent kellett töltenünk. Fizetést ugyan nem adtak, de a szállásunkról, étkezésünkről gondoskodtak, s napidíjat kaptunk. Meg kellett tapasztalnunk, milyen a belső szerkesztőségi élet, a mun­kamegosztás. Én a külpolon napi beosztásban dolgoztam, azaz én vettem fel a tudósítóktól az anyagot. Lehet, nem tanultam meg mindent, de a hibák el­kerülését igen. Amikor a zentai tudósítót többedszer is fel kellett hívni, hogy ki a polgármester azon a képen, mert vágatlan anya­gok jöttek be, akkor megtanultad, hogy a time-kódot (időkód) is meg kell adni, hogy a szerkesztő boldoguljon, mert hiába mondtad: a szemüveges vagy a lila nyakkendős, hisz abból több is volt. Nos, amikor ezen végigmész, s közben a Híradó időpontja közeleg, rájössz, miről szól az élet. Persze, nekünk mindenhova bejárásunk volt, megismerhettük az egész folyamatot. Így feküdtünk neki ’96-ban a Szent György Napoknak. Hogy azok valóban a város ünnepe lettek, abban szerepet játszott a helyi televízió munkája is. Juliska néni Alsó-Szemerján láthatta az unokáját fellépni a színpadon, s valóban mindenki részese lehetett az ünnepnek, ha történetesen nem tudott is otthonról kimozdulni. Később, amikor a Román Posta külön kábelhálózatot hozott létre, a lakosság szinte kényszerítette a postát, hogy az STV-től, tehát a Selectroniktól, a riválistól legalább ezt a két napot vegye át – olyan nyomás nehezedett rá, s ennek folytán azt valóban az egész város nézhette. No de a konkurenciaharc éleződött, nemzetközi cégek jelentek meg a piacon, hirtelen mindenki más súlycsoportba került. Erről legközelebb.