Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Mikós véndiákok, tanárok! Nagytiszteletű Gróf úr!
Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Mikós Véndiákok Baráti Társaságának felkérésére a ’83-ban érettségizett generáció nevében szólhatok önökhöz, hozzátok. Néhány hete, 30 éves találkozónk alkalmával meglátogattuk azt a fát, amelyet az első találkozónkon, a tízévesen ültettünk.
Az említett találkozón tanárainkkal beszéltünk az úgynevezett mikós szellemről. Úgy gondolom, ennek három összetevője van. A helytállás, a hagyományokból való építkezés és az újra való nyitottság. Sepsiszentgyörgy és a Székely Mikó Kollégium története összefonódott a több mint másfél évszázad alatt. (...)
Örömmel töltött el az évzárókon, ahol családunk immár harmadik mikós generációja várta a vakációt, hogy a mostani kisdiákok milyen tág spektrumban érnek el eredményeket. Kezdve a tudományokkal, folytatva a kultúrával, egészen a sportig. Ez a kíváncsiság és széles érdeklődési kör jellemezte mindig az iskolát. Ebből a sokszínűségből profitált mindenkoron a város is. Sepsiszentgyörgy az utóbbi időben kultúrvárosként is próbálja meghatározni önmagát. Én azt tartom fontosnak, hogy a hagyományokra építve, azokat nem feledve, oly módon alakítsuk a dolgainkat, hogy azok frissek, akár útmutatóak legyenek a XXI. században is. Ellentmondásnak tűnik a hagyományos és a kortárs összekeverése. De nézzünk körül itt, ahol állunk. Szobrok, intézmények sora kötődik egy-egy névhez. Vannak közöttük hajdani mikós diákok, olyanok is, akik nem voltak azok, de abban a szellemben cselekedtek a városért. Ha körbe nézünk, itt van Mikó Imre, lennebb Csutak Vilmos szobra, a színház Tamási Áron nevét viseli, a képtár előtt Gyárfás Jenő áll, a sarki lépcsőn ülhetne Baász Imre, fennebb, ha a tér megújul, Gödri Ferenc és Császár Bálint nézhet figyelmesen a városra, Kós Károly kezének és szellemének a nyoma több helyen is látható, itt, a parkban van egy szobor, ugyan nem figuratív, viszont egy másik mikós diák, Jecza Péter alkotása. Mi a közös ezekben az emberekben? Azt gondolom, az újra való nyitottság, a másság keresése. Mindannyian koruk avantgárd szellemű képviselői voltak. Ezért úgy gondolom, hogy akkor vagyunk igazán hűek a hagyományokhoz, méltók híres elődeinkhez, ha nem a Gyárfás Jenő stílusában festünk képet, és nem a Kós Károly stílusában rakunk tornyot, hanem a mai kor szellemének megfelelően hozunk létre műveket, és alakítjuk városunkat. Egy olyan pillanat a mostani, hogy lehetőségünk van létrehozni olyan dolgokat, amelyek kilépnek az eddig használt sémákból. Ne csak őrizzük a ránk maradt örökséget, hanem olyan módon tegyünk hozzá, hogy az utánunk jövőknek még több legyen az ez irányú feladata.
Végezetül szeretnék megemlékezni két volt mikós diákról, aki képzőművészként vitte ennek a szellemnek a zászlaját, túlzás nélkül országnak-világnak felmutatva a kreativitás erejét, és az elmúlt évben távoztak közülünk. Deák Ferenc grafikus, könyvművészre és Jakobovics Miklósra, a Barabás Miklós Céh volt elnökére, képzőművészre gondolok. Emlékük legyen áldott.
DAMOKOS CSABA
(A gróf Mikó Imre-szobornál elhangzott beszéd szerkesztett változata)
