A kanárit kellemes énekéért kezdték tenyészteni, de ma már a színtenyésztés is teret nyert, így egy szép küllemű, jó énekes torkú madár igazi gyöngyszem a gazdinak.

Életem első kanárimadarát tizenkét éves koromban kaptam, egy tojó példányt. Mindjárt beleszerettem, mint minden más, díszállatot tartó kisgyerek. A család kedvencévé vált, de azért magamat tartottam a madár gazdájának. A kis kanári számomra több volt, mint egy madár: új barátokkal, szintén madárkedvelő gyerekekkel hozott össze, mai napig is tartjuk a kapcsolatot.

Akkoriban volt egy dilemmám, mégpedig, hogy ha lenne még egy madaram, akkor azt is annyira tudnám-e szeretni? Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet két madarat egyformán szeretni. Míg egy nap egy tengelicét nem hozott hozzám az osztálytársam. A madarat szabadon engedtem a konyhában, mert nem volt, csak egy kalitkám. A kanárinál pedig mindig nyitva volt az ajtó, így egész délelőtt együtt lehettek szabadon, én meg az iskolában, de gondolatban velük. Másnap az osztálytársam jött, hogy a tengelicét mégsem tudja nekem adni, mert nekik is kell. Rosszulesett. Pár nap múlva azt vettem észre, hogy madaram beült a tojató ládikába, és négy tojást tojt. Türelmetlen lévén, egy idő után feltörtem az egyik tojást, és fias volt. Bármennyire is hihetetlennek hangzik, e rövid együttlétből utód született. Egy fióka kelt ki, a megmaradt két tojás zápnak bizonyult. A fióka szépen felnőtt, testalkatban a papájára emlékeztetett, hegyes csőre, tarka fején csak a színek voltak másak. Ekkor már nem kételkedtem, hogy tudok-e szeretni több madarat is. Ami a legszebb e történetben, hogy olyan emléksorozatokat őrzök, melyek a mai nap is visszarepítenek a gyermekkoromba.